A verduni erõdrendszerre nehezedõ német nyomás enyhítésének szándékával a brit és a francia erõk 1916 nyarán a nyugati front egy másik szakaszán, a Somme folyónál lendültek támadásba.

Az antant hozzávetõleg 1500 ágyúja lõtte egy héten át az ellenséges vonalakat, ám a példátlan méretû tüzérségi elõkészítés ellenére három és fél hónap alatt – több százezres veszteség árán – alig néhány kilométert sikerült elõrenyomulnia a gyalogságnak. A rohamok egymás után törtek meg a lövészárkaikban szívósan védekezõ németek ellenállásán, a támadás így 1916 szeptemberére kifulladt. A szövetségesek a hadmûveletek holtpontról való elmozdítása érdekében fontolóra vették a nem sokkal korábban kifejlesztetett új fegyver, a tank bevetését.

{mosimage} 

A britek Mark típusú harckocsija azonban még csak a tesztelés fázisában járt, ezért az angol fõparancsnokságon többen ellenezték a kipróbálatlan eszközök alkalmazását.

A vitában végül a szkeptikusok maradtak alul, így az antant szeptember elejére (kettes és hármas csoportokban) 49 angol tankot készült felsorakoztatni a Somme mentén, a támadásra kiszemelt arcvonal teljes hosszában. Az elképzelések szerint a front minden kilométerén hat harckocsi segítette volna a gyalogsági rohamot, de a bevethetõ lánctalpasok közül huszonnyolc tönkrement már azelõtt, hogy a kiindulási helyre ért volna. Így a tankok az arcvonal több pontján nem kettesével-hármasával, egymást támogatva nyomultak elõre, hanem egyenként vették fel a harcot az ellenséggel.

Elsõ támadásukra 1916. szeptember 15-én került sor. Ekkor a H. W. Mortimor hadnagy parancsnoksága alatt álló D1 jelzésû harckocsi azt a feladatot kapta, hogy segítsen két gyalogosszázadot, amelyek német állások elfoglalására készültek a delvillei erdõben. Mortimor reggel fél hatkor, negyed órával a gyalogság elõtt indult útnak, és géppuskatüzének fedezete mellett a brit katonák sikeresen bevették az ellenséges lövészárkokat. A D1-es tehát teljesítette küldetését, bár a németek tüzérségi tüze végül olyan súlyos károkat tett a harckocsiban, hogy képtelen volt tovább fedezni a gyalogosokat.

Reggel hat órakor a többi tank is támadásba lendült, hasonlóan Mortimorhoz, ugyancsak a gyalogság elõtt. Az ellenséges vonalakat elérõ monstrumok olyan pánikot okoztak, hogy több német katona felhagyott a harccal és fejveszett menekülésbe kezdett. Nem jártak ekkora sikerrel a Morval falu határánál elõrenyomuló antanterõk; három tanknak kellett volna támogatnia harcukat, ám ezek közül kettõ nem érte el kiindulási helyét. Balszerencsére a maradék egy is rossz irányba támadott, és tévedésbõl a saját gyalogságát vette géppuskatûz alá, késõbb pedig (amikor már jó irányba folytatatta az akciót) elfogyott az üzemanyaga.

Az arcvonal másik részén elhelyezkedõ angol hadosztály tíz tankkal rendelkezett, de ezeknek mindössze a fele bizonyult mûködõképesnek, míg a hatodik közvetlenül a támadás kezdete után (mûszaki hiba miatt) leállt. A harcképes négy közül kettõ nem a számára kijelölt lövészárkot rohanta le, így feladatuk teljesítése nélkül tértek vissza az angol állásokhoz. A maradék kettõ összevissza bolyongott a csatamezõn, és amíg el nem akadtak a bombatölcsérekben, tüzet nyitottak mindenre, ami mozgott.

A tank bemutatkozása a csatamezõkön tehát szerfölött gyászosan alakult, ám a Flers falu elfoglalására induló 41. hadosztály támogatására bevetett hét harckocsi megmentette az új harceszköz becsületét. Bár ezek közül négyet megsemmisített a német tüzérség, három elérte a falut, és eredményesen segítette a brit gyalogságot az utcai harcokban; összezúzták a géppuskafészkeket, lerombolták az ellenség fedezékéül szolgáló épületeket, végül meghátrálásra késztették a németeket.

Az angolok a hatékony támogatásnak köszönhetõen ellenõrzésük alá vonták a falut, de a gyalogság nem tudta azonnal folytatni az elõrenyomulást. Pedig a még mûködõképes három harckocsi folytatta útját, és egészen a német tüzérségig hatoltak; megtámadtak néhány ütegállást, ám az akció a gyalogság nélkül nem hozott teljes sikert. Vissza kellett fordulniuk, s ekkor az ellenséges ágyúk könnyû célpontjaivá váltak; a saját vonalakat végül mindössze egyetlen tank érte el.

A lánctalpasokat a sommei csatában legközelebb szeptember 25-én küldték harcba. A brit gyalogság ekkortájt egy hozzávetõleg 1300 méter hosszan húzódó lövészárkot próbált bevenni. A két szárnyon sikerült az áttörés, ám a középsõ részen a németek keményen ellenálltak. A parancsnokság – látva a patthelyzetet – 12 harckocsit küldött a támadók megsegítésére. Bár kilenc elakadt a senki földjén, kettõ pedig közvetlenül a német vonalaknál, az állva maradt egyetlen jármû, Storey hadnagy parancsnokságával, megmutatta az új harceszköz erejét.

Storey egy speciális utászszakasz támogatását kapta feladatául. Tankjával a lövészárok mellett haladva géppuskáiból tüzelt az ellenségre, miközben az utászok felrobbantották a német fedezékeket. Az õket kísérõ két gyalogosszázad ezt követõen könnyedén elfoglalta az ilyen módon meggyengített állásokat, és két órával az akció kezdete után már a teljes lövészárok az antanterõk birtokában volt. Háromszázhetven német esett fogságba, miközben a britek mindössze öt katonát vesztettek.

Bár a lánctalpas monstrumok bevetése nem hozott döntõ fordulatot a sommei csatában, a harctéren való feltûnésük növelte a gyalogság hatékonyságát, harci morálját. Megítélésük ugyan továbbra is ellentmondásos maradt, a brit hadvezetés mégsem vetette el az új fegyver alkalmazását. A sommei tapasztalatokat felhasználva hozzákezdtek a megfelelõ taktika kidolgozásához, miközben folytatták a tankok gyártását, tökéletesítését. (Forrás: HM, Feith László)