— Ez a serdülõkori tapasztalat alakította ki tudatában a lenézést a nagyurak iránt is, a nagyon gazdagok iránt is. Apjaura pedig azt szerette volna, ha a fiúból jogász lesz. Akkor ügyvéd is lehet, tehát bekerülhet az urak és gazdagok társaságaiba. A gimnázium után be is iratkozott a híres párizsi egyetemre, kitûnõen elvégezte, de egy pillanatig sem akarta az urak és a gazdagok érdekeit képviselni. Az is hamar kiderült, hogy jól énekel, kitûnõen táncol, arcmozdulataival mulattatni tud egész társaságokat. Elment tehát — még jogász korában — a legjobb hírû párizsi színházba, jelentkezett az igazgatónál, Béjart mesternél, aki alapos szakember lévén azonnal felismerte az istenáldotta színészi tehetséget, és szerzõdtette a fiatalembert. Elõbb a kórusba, de csakhamar már szerepeket is kapott, kitûnõ komikusnak bizonyult. Tehát zsebében a jogi diplomával nem ment haza, hanem megírta levélben apjának, hogy õ bizony színész lett. A csalódott, felháborodott, elkeseredett apa elsõ haragjában válaszként kitagadta fiát, még azt is megtiltotta, hogy tisztelt családi nevüket használni merje. (Igaz, amikor hosszú évek múltán az engedetlen gyermek már nemcsak ünnepelt színész volt, de nagy hírû író is, akkor az apa megbocsátó örömmel ölelte újra keblére, felismerve, hogy az a híres Moliere nevû mûvész, író, színházi rendezõ, akit maga a király is felettébb kedvel — azonos az õ kitagadott gyermekével. Mert Jean-Baptiste Poquelint mindenki Moliere-nek nevezte, és évszázadok óta ezen a néven lett klasszikus remekíró messze túl Franciaország határain is.)

Ez pedig úgy történt, hogy Béjárt direktor felesége, madame Béjárt, aki a színház elsõ hölgye (olaszosan: prima donnája) volt, beleszeretett a sokkal fiatalabb, szép hangú, jó mozgású új színésztársba. Béjart-né sokkal idõsebb volt az ifjú színésznél, de híresen szép és vonzó asszony. Nem csoda, hogy az ifjú színész azonnal viszontszerette. Sokáig voltak egymásnak sok örömet szerzõ szeretõi. De egyszer Béjart mester megtudta felesége hûtlenségét, és a már jó színésznek bizonyuló Poquelin fiút azonnal elkergette a társulattól. Erre azonban Béjart-né is elhagyta férjét és a színházat. Magával vitte egész kicsi leányát is, akinek ettõl fogva a leendõ Moliere volt a gyámja, nevelõapja. — A Moliere név pedig úgy ragadt rá, hogy a szerelmes asszony „lágy, hangocská"-nak — persze franciául: Moliere-nek — nevezte. Ezt a találónak érzett becenevet hamar átvette az egész társulat, majd a nézõk is, s amikor már írónak is számított, Moliere volt az írói neve is.

{mospagebreak}

A szerelmes színészpár új mûvészi életet akart kezdeni. Társulatot szereztek, hogy vándorszínészekként járják az országot. A vidéki városok és a nagyobb falvak szívesen látták a szórakoztató együtteseket. Az elhagyott Béjart-féle színházból is csatlakoztak hozzájuk néhányan. Moliere pedig zenés vígjátékokat kezdett írni a számukra. Ezeket akkor pastoraléknak, vagyis pásztorjátékoknak nevezték. Ez alakult át késõbb az operett nevû játékfajtává. Moliere-rõl kiderült, hogy könnyeden ír súlytalan cselekményû komédiákat, az énekelhetõ versek szövegét is õ alkotta, költõnek is jó volt. Csak éppen zeneszerzõ kellett hozzá. Szerencséjük volt. Egy serdülõkorból alig kinövõ muzsikusfiú, aki tíz évvel volt fiatalabb Moliere-nél, kitûnõ dallamokat tudott szerezni a szövegekhez, és egy ideig velük is tartott vándorútjukon. Lully idõvel a század legnagyobb zeneszerzõje lett, Moliere-rel együtt került a királyi udvarba, és mindvégig jó barátként készséggel komponált, amikor Moliere-nek zenés betétre volt szüksége. — Ez a vándortársulat hamar népszerû lett. A Béjart-nál induló színészek és színésznõk jó mûvészek voltak, Béjart-né asszony nemcsak híres szépség volt, hanem a kor egyik legnagyobb színmûvésznõje, is. Maga Moliere elsõrangú komikus színész, leleményes rendezõ és sikeres színdarabíró. Bár késõbb ezeket a korai pásztorjátékokat nem vette fel vígjátékainak kötetébe. Mindmáig is csak Psyche címû, ógörög tárgyú szerelmes játékát ismerjük. A szerzõ idõvel csak ezt vállalta korai kísérletei közül.

{mospagebreak} 

A vándortársulat azonban olyan népszerû volt, hogy híre eljutott a királyi udvarba is. Az irodalom- és muvészetkedvelõ XIV. Lajos szerette meghívni a jó hírû vándorszínészeket, mutassák meg, mit tudnak. Így került sor a Moliere-társulatra is. A szerzõ-rendezõ-komikus társulatigazgató azonnal felismerte, hogy itt az alkalom a felemelkedésre. Ha apja udvari kárpitos, õ miért ne lehetne udvari színigazgató. Ehhez azonban a bemutatkozásnak sikerülnie kellett. — Itt kezdõdik Moliere írói felemelkedése a halhatatlan klasszikusok közé. — Régóta hordozta azt a komédiát, amely egyszerre gúnyolja ki a felületes arisztokratákat és az õket majmoló polgárokat. A meg nem értett mûveltséggel tetszelgõ, finomkodó embereket manapság — már régóta — sznoboknak nevezzük. Ezeknek XVII. századbeli elõképe volt a „précieuse" (megszokott régi magyar fordításban: kényeskedõ). Ezek kicsúfolása volt a „Kényeskedõk" címû egyfelvonásos komédia, a drámatörténet egyik legjobb egyfelvonásosa. Moliere néhány nap alatt megírta, a színészek betanulták, és eloadásuk a legteljesebb siker volt. A nézõk közt, az elsõ sorban ült maga Lajos király, körötte-mögötte a legelõkelõbbek és legkulturáltabbak koszorúja. A dübörgõ ünneplés után a király magához hívatta a szerzõ-rendezõ-igazgatót. Kezét nyújtotta, ez a legfelsõbb kegyekbe jutást jelentette. Nyilván Moliere maga is meglepõdött a túl gyorsan elérkezett elismerésen. A király ugyanis azt mondta neki, hogy ha a most következõ éjszakán tud írni egy új egyfelvonásost, s ezt másnap délelõtt a színészek be tudják tanulni, akkor másnap este elõadhatják. Ha ennek a rögtönzött új darabnak is sikere van, akkor Moliere-t azonnal kinevezi az udvari színház igazgatójának, vele szerzõdteti színészeit, és udvari muzsikussá emeli zeneszerzõjét. Moliere és Lully tehát egyszerre, együtt indult a halhatatlanság felé.

XIV. Lajos nemcsak kegyeibe, de barátságába fogadta Moliere-t. Aki másoktól különvéleményeket is alig viselt el, Moliere-tól nemcsak eltûrte, de el is várta a nyílt véleményt, a szabadszájúságot is. Õ a magasságban ugyanúgy lenézte az urakat is és a gazdag polgárokat, mint a mélységbõl szóló író. Mikor Moliere legkritikusabb vígjátékát, a hivatali és a vallási képmutatást pellengérre állító Tartuffe-öt a hatóságok is, az egyház is letiltotta a színpadról, a király saját hivatalai és saját hitének egyháza ellenére kierõszakolta a nagy komédia játszhatóságát.

{mospagebreak}

Egy évtizednél hosszabb ideig (a „Kényeskedõk" bemutatásától haláláig), pontosabban 14 évig Moliere volt a francia színpadok királya. Az udvari színház mellett a párizsi városi színház is uralma alá tartozott. Komédiáit urak és gazdagok átkozódása, de a nézõk zajos ünneplése kísérte. Azok a mûvei, amelyeket maga is vállalt és sajtó alá rendezett, 36 vígjáték. Õ ugyanis következetesen a komikumra helyezte a hangsúlyt, és komédiának nevezte a tulajdonképpen tragikus témákat is. A „Misanthrope" (Embergyûlölõ) kiábrándult hõse, aki kritizál, de ezt senki se hallgatja meg, igen tragikus téma (Goethe is egyértelmûen tragédiának fogta fel). A Don Juan gõgös, lelkiismeretlen nagyura, akit végül elvisz az ördög — igazi tragikus hõs. A „Férjek iskolája" és „A nõk iskolája" a csalódások mulatságosan elõadott tragédiája. „A képzelt beteg" nevetve ábrázolja szerzõjének gyötrelmes hipochondriáját. — Vannak persze egyértelmûen bohózatos, mulattató darabok. A túl szabadszájú „Scapin furfangjai", a „Tolakodók", még a „Botcsinálta doktor" is mindenekelõtt nevettetni kíván. Ezeknél komolyabb — olykor komorabb — az a jellemvígjáték-típus, amely egy-egy emberi hibát, lélektorzulást tesz egyszerre nevetségessé és elgondolkoztatóvá. A botrányos remekmû, a „Tartuffe", a pénzimádat lélekgyötrõ komédiája, a „Fösvény", a tekintélyért sóvárgó „Úrhatnám polgár", a nem kevésbé nagyratörõ és szüntelenül csalódó „George Dandin" a vígjáték magasabb rendû drámai formáját jelentik. — És nagyon tragikusak azok a vígjátékok, amelyekben Moliere saját magánéletbeli tragédiáját tárja a nézõk-olvasók elé. Ilyen a végsõ „Képzelt beteg". Ennek hõse ugyanúgy fél a haláltól, mint szerzõje. Ez is lesz a végzete. A képzelt beteg képzelt halálos rohama a címszerepet eljátszó Moliere halálos összeesésének elõképe. Úgy tesz, mint aki meghal... és valóban meg is halt. — De ezeknél is tragikusabb, amikor a szerzõ saját magánéletének tragédiájával nevettet. Moliere ugyanis végzetére beleszeret nevelt leányába, Béjart-né immár felnövekedett lányába. Feleségül is veszi. Ettõl a régi szeretõ úgy megsértõdik, hogy kolostorba vonul és soha többé nem is akarja látni se a lányt, se volt szeretõjét. — De az új házasság szerencsétlen. A fiatalasszony híresen szép és híresen vonzó, de ugyanolyan híresen csapodár, hûtlen. Moliere saját családi tragédiáját teszi nevetség tárgyává a „Nõk iskolájá"-ban is, a „Férjek iskolájá"-ban is.

Ez a hangvételében is sokféle életmû formáiban is felettébb változatos. A reneszánsz óta lehetséges a prózai dialógusokban írt vígjáték. Moliere is komédiáinak jó részét prózában írta. De kitûnõ verselõ volt, rímjátékaival és szójátékaival is nevettetni tudott. Ám ha komoly vagy különösen költõi volt a mondanivalója, akkor a legjobb tragikusokkal — Corneille-jel, Racine-nal — is felvehette a versenyt. Legszebb és legköltõibb, legtragikusabb vígjátéka, a Misanthrope pátoszt és líraiságot tud kifejezni a nagyon szép párrímes alexandrinusokkal.

Moliere a francia klasszicizmus fénykorának kortársa. De a klasszikus tragédiákat Franciaországon kívül már alig-alig játsszák, Moliere azonban olyan élõ, mintha kortársunk volna. (Forrás: literatura.hu)