A mûvészi és irodalmi ízlés, a stílus mindenütt a Napkirály körére figyelt. A kultúrtörténet ezt a korszakot barokknak nevezi, a barokk pedig folytatta és torzította a reneszánsz tiszta formáit, egyszersmind elõkészítve a felvilágosodás tiszta gondolkodásmódját. Franciaországban a barokk nemcsak folytatta a reneszánszot, de az ókor stíluseszményét annyira a magáénak tudta, hogy a klasszikus eszmény követését klasszicizmusnak nevezte és nevezzük ma is. Már a francia reneszánsz legfontosabb irodalmi-költõi köre, amely a nagy csoportú csillagkép után „Pléiade"-nak nevezte magát, stílusiránnyá formálta a klasszicizmust. Ennek a Pléiade-nak az egyik mûvelt költõje, Étienne Jodelle Arisztotelészt tanulmányozva és Szophoklész tragédiáit példáknak tekintve ókori tárgyú tragédiát írt. Az utódok azután Jodelle-t tekintették példamutatónak, és a XVII. században szent elõírásoknak tekintették az ókori drámák félreértett, elmerevített formai szabályait. Versailles klasszicizáló drámákat várt el. Ennek szabályait kötelezõ törvénykönyvvé szerkesztette Boileau-Despreou, aki költõ is volt, kritikus is volt, szatirikus gúnyolódó is volt, de mindenekelõtt a dráma és a színház törvényhozója. Amit õ szabálynak állított, az úgy hatott, mintha maga a Napkirály rendelte volna el. Aki eltért az elõírásoktól, annak a drámáját vagy be se mutatták, vagy a kritika és a közízlés hamarosan megbuktatta. Ez a szabályzat a hely, az idõ és a cselekmény legszigorúbban vett egységét követelte meg. Tragédia esetében be kellett tartani az öt felvonást, és a dialógusok és monológok párrímes alexandrinusban gördültek. Ezek mellett számos kisebb-nagyobb tilalom nehezítette a drámaköltõk alkotómunkáját. Boileau véleménye éltetett és gyilkolt. A király és az udvarbeliek pedig elvárták, hogy szabályszerû drámákat mutassanak be Versailles-ban, az udvari színházban és Párizsban is, a városi színházban. És már az elsõ ünnepelt szerzõ körül is heves viták vonták kétségbe, hogy olyan-e a bemutatott dráma, mint ahogy az Udvar ízlése és Boileau ítélete elvárta. — Ez az elsõ sikeres szerzõ a francia klasszicizáló dráma fõ alakja, Pierre Corneille volt, a vitákat kiváltó dráma pedig a „Cid". A szerzõ és mûve azóta is halhatatlan, de legalább annyian ócsárolták és elvétve ma is ócsárolják, mint ahányan dicsõítették és dicsõítik. De mellesleg igen kevés olyan drámát mutattak be akkoriban Versailles-ban és Párizsban, amelynek hibátlanságát Boileau is elismerte. S ha ilyen akadt, általában felettébb unalmas mû volt. De azután megjelent a színpadon egy fiatal költõ drámája, amely minden mozzanatában követte Boileau szabályait, és olyan siker volt, hogy közönség, kritika és maga Boileau is közösen ünnepelte, és Corneille azonnal megérezte a legnagyobb ellenséget. — A fiatal költõt Jean Racine-nak hívták. A termékeny szerzõkkel ellentétben egész pályafutása alatt mindössze 12 drámát írt, de még az utódok utódai is õt tartják a legjobb francia drámaírónak. És drámatörténeti helye szerint ugyanúgy fõ alakja a francia drámának, mint Shakespeare az angolnak. Az a tény, hogy nálunk nem talált úgy otthonra színpadjainkon, mint Shakespeare, ez ízléstörténeti sajátosság, de mit sem változtat azon az irodalmi értékrenden, hogy Racine-t a legelsõk közt kell felidézni. {mospagebreak} Módos polgárcsalád gyermeke volt. Korán elvesztette szüleit. Lelkiismeretes gyámja nemcsak örökségére vigyázott, de neveltetésérõl is körültekintõen gondoskodott. Amikor középiskolássá növekedett, a janzenista atyák híresen színvonalas gimnáziumába íratta. A janzenisták Jansen liége-i egyetemi tanár, yperni püspök tanítását követték: Szent Ágoston tanait felújítva tagadták a szabad akaratot, közelítettek a természettudományos gondolkozáshoz. Ezzel azonban sok mindenben megegyeztek Kálvin tanaival. De nem szakadtak el a katolikus egyháztól, s ezért csak gyanúsak voltak, de nem eretnekként kiátkozottak. Olykor rágalmazták, néha üldözték is õket, de tisztelték is nagy tudásukat, tanítási eredményeiket. A kor legnagyobb filozófusmatematikus-természettudós gondolkodója, Pascal is janzenista volt. Racine-tól is azt várták tanítói, hogy idõvel közéjük nõ fel, a tudomány és a gondolkodás oktatója lesz. Hiszen kezdettõl fogva rendkívül jó tanuló, tehetséges ifjúnak bizonyult. Közben azonban már korán mesteri verselõ volt. Hamar lett jártas a teológia mellett a görög-római mitológiában, a történelemben, a szentnek mondott nyelvekben (a görögben, héberben, latinban). Még 16 éves sem volt, amikor a királyi Udvar pályázatot hirdetett egy költeményre, amely a király. és a királyné házassági évfordulóját ünnepli. Az ország minden részébõl érkeztek jeligés versenymûvek. A tudós bírálók egyhangúlag egy mesteri verseléssel és rendkívül szép nyelvezettel felépített ódára szavaztak. S amikor a jeligét rejtõ borítékot kibontották, kiderült, hogy a költõ egy gimnazista fiatalember. Meg is hívták a díjkiosztó ünnepségre Versailles-ba. Ott volt maga a király és a királyné, megköszönték a kitûnõ üdvözlõ költeményt, átnyújtották a díjul kitûzött aranyakat, és azonnal udvaroncként köszöntötték, akinek bármikor joga van a legmagasabb körökben megjelenni. — Ettõl a kitüntetéstõl a janzenista atyák megijedtek, féltek, hogy a kitûnõ tanuló abbahagyja tanulmányait, elcsábítja a csillogó — de tudós körökben igen léha hírû — udvari élet. Rá is tudták beszélni a nagyon is törekvõ ifjút, hogy ne hagyja abba a tanulást. Még legalább két év, amíg befejezheti a gimnáziumot, és akkor döntsön, hogy tanító vagy éppen pap kíván-e lenni, vagy az Udvar csillogó életét választja. Racine nem tanító, még kevésbé pap kívánt lenni. Versének sikere után remélte, hogy elismert költõ lehet Versailles-ban. — Egy-két évvel késõbb, már tizenkilencedik életévében jelentkezett az udvari hivatalnál, ahol örömmel fogadták és el is várták, hogy tollával ékeskedjék az udvari életben. Hamarosan meg is ismerkedhetett az ünnepelt Corneille jel, aki úgy fogadta, mint tehetséges tanítványnak való ifjút. Ennél is fontosabb volt a számára, hogy összebarátkozott azzal az Udvarban már otthonos íróval, aki — akárcsak o — nem volt nemesember, és polgár létére hamar megszerezte a közbecsülést. Ezt a Jean-Baptiste Poquelin nevu írót a színházak színésznõi, és utóbb mások is „Lágyhangú"-nak, vagyis franciául Moliere-nek nevezték. Phaedra (1677) A Phaedra, a szenvedély és a lelkifurdalás drámája", 5 felvonásos klasszicista tragédia. A konfliktusok természete szerint jellem-, zárt szerkesztésmódja alapján analitikus dráma. Jellegzetes klasszicista sajátosság a tanulmányjellegû elõszó és a kötelezõ verses forma. Racine-t is a nevelõ szándék vezeti mûve megírásakor (egy tragédiát sem írtam, ahol az erény annyira kitûnnék, mint éppen ebben"); szerinte a szerzõknek legalább annyit kellene foglalkozniuk közönségük nevelésével, mint a szórakoztatásukkal". Racine, aki Szophoklészen és Euripidészen nevelõdött" (Boileau), e mûvéhez is antik tárgyat választ, sok feldolgozásból ismert mitológiai történetet. Mindig az antik mesterek példája, mintája a mérce számára: [+] folyton azt kell kérdeznünk önmagunktól: Mit mondana Homérosz és Vergilius, ha verseimet olvasná? Mit mondana Szophoklész, ha ezt a jelenetemet színpadon látná?" (Cs. Szabó László szerint Racine három ógörög tragédiája közül legalább egy bizonyosan elsõ díjat nyert volna a dionüszoszi drámaversenyeken, és - megilletõdve az iránta való bámulattól - talán elnyeri a nehéz természetû Euripidész barátságát is.") Racine ismerte ugyan francia elõdei feldolgozásait, de fõ forrása Seneca Phaedra s fõként Euripidész Hippolütosz c. tragédiája volt. (Az elõszóban rajtuk kívül Vergiliusra és Plutarchosra hivatkozik.) Érdekesek azok a cselekmény- és jellemmódosítások, amelyeket Racine saját céljának és a klasszicista dramaturgiának megfelelõen alakított. A színhely Theseus athéni király tengerparti palotája Troizénban, az idõtartam egyetlen nap, fõszereplõi a királyi család tagjai. Már a cselekmény kezdete elõtt fennáll a tragikus végkifejletet is magában foglaló teljes viszonyrendszer - a mitológiai elemek, a hõsök jelleme, kapcsolataik; az istenek akarata -, amely eleve meghatározza az alapszituációt (Phaedra Minos és Pasziphaé lánya": Minos krétai király az Alvilág bírája, Pasziphaé pedig annak az Apollónak a lánya, akinek Vénusz nem bocsátott meg, ezért minden leszármazottját, így Pasziphaét (l. Minotaurus) és Phaedrát is üldözi). Theseus sok kalandja és elsõ feleségének, Ariadnénak elhagyása után ennek testvérét, Phaedrát vette feleségül; már felnõtt fia viszont Antiopé amazonkirálynõtõl született. A dráma alapszituációja: Phaedra, aki beleszeretett mostohafiába, évekig küzdött szenvedélye ellen; hogy ezt leplezze, üldözte a fiút; végül Theseusszal számûzette. Aztán az újabb kalandokra induló király Phaedrát is Troizénbe vitte, éppen a fia gondjaira bízta, és magukra hagyta õket. Itt nevelteti a király Ariciát, az athéni hercegnõt, régi ellensége családjának egyetlen életben maradt tagját, akibe pedig Hippolytos szeretett bele. Az expozíció indításakor Theseus már fél éve távol van. Minden helyzet, minden mozzanat ezt a szituációt bontja tovább a mûben; kész a racine-i érzelmi modell: valaki szeret valakit, aki mást szeret, és a szerelmek külsõ akadályokba, tilalmakba is ütköznek (vérfertõzés, ill. ellenség). Ebbõl az érzelmileg túlfûtött, feszült alaphelyzetbõl robban ki a tragédia. Racine eleve úgy választja tárgyát, hogy az ésszerûség és valószerûség jegyében létrejött francia klasszicista esztétika szabályainak mindenben megfeleljen a mû: zárt rendszerû, a cselekményvezetés egyenes vonalú, kitérõ nélküli; a jelenetek belsõ logikája megbonthatatlan, minden motivált. Az expozíció az alapszituáció megismerése és a két szerelem (külsõ szereplõk által kikényszerített) bevallása. Hippolytos eltûnt apja keresésére akar indulni, hogy távol legyen Ariciától, akibe - ismeri be nevelõjének - beleszeretett . A levert, beteg, öngyilkosságra készülõ Phaedra pedig hajdani dajkájának vallja be, hogy megismerte Venust és rettentõ hatalmát", de tisztában van szerelme bûnös voltával, nem tud és nem is akar így élni (Azért halok meg épp, hogy ily szégyent ne érjek."). De Panopé (hírnökként) közli, hogy Theseust legyõzte a halál", és figyelmezteti Phaedrát, hogy Athénben a trónért már áll a párharc". A nép szeszélye" dönt Phaedra gyermeke, Hippolytos és Aricia között . Így Phaedra sorsa új arcot ölt"; Oinone meggyõzi, hogy Theseus trónját el kell foglalni", a vétkes szenvedély pedig egyszerre bûntelen lett". A II. felvonás a két szerelmi vallomás elõkészítése és megtétele. A királyfi közli Ariciával azt a szándékát, hogy visszaadja neki Athén trónját, és elmondja dadogó vallomását". Aricia is beismeri, hogy nem a birodalom a legbecsesebb", amit nyert . Phaedra szintén beszélni akar a fiúval: a férje halálhírére megkönnyebbült királyné elõször apátlanná vált kisfia érdekérõl beszél, Hippolytos oltalmát kérve; majd, nem tudván tovább uralkodni magán, megvallja szerelmét. A megdöbbent, aztán félreértést színlelõ fiú visszautasítja mostohaanyját. Phaedra hiába kéri tõle, hogy ölje meg õt, végül megragadja Hippolytos tõrét, és távozik. Közben az athéni szavazás Phaedra fia javára dõl el, s a városban felröppen a hír, hogy a király nem is halt meg. A III. felvonásban Phaedra saját szerelmi vallomásának hatásával foglalkozik; a kormányzás lehetõsége is csak azért érdekli, hogy felajánlhassa Hippolytosnak az athéni trónt; Venushoz könyörög céljának eléréséért. De Oinone Theseus partraszállásának hírét hozza, s mivel Phaedra életéért dajkájának semmi se drága", így (az újra öngyilkosságra készülõ királynénak) felveti, hogy bevádolja Theseusnak Hippolytost. Phaedra nem ellenkezik (Tégy, amit csak akarsz, mindent reád hagyok. / Feldúlt lelkemmel én tehetetlen vagyok."). A hazatért király értetlenül elindul, hogy tisztázza, Phaedra már mitõl ilyen zavart". Hippolytos, rossz sejtelmei ellenére, bizakodik, hisz ártatlanul nincs mitõl tartani". (Oinone vádaskodása a színen nem hangzik el!) A IV. felvonásban Theseus - a tõrt bizonyítékként elfogadva - fiára támad, aki hiába védekezik, érvel / "Egyetlen nap alatt a szép erény soha / Nem lesz vérfertezõ s apjának gyilkosa"/; bevallja Aricia iránti szerelmét is, s bár végül sejteti, hogy vérfertõzéssel" Phaedra inkább terhelve van", Theseus megátkozza, számûzi, és Neptunus azonnali bosszúját kéri. Phaedra szól férjének Hippolytos érdekében, de Theseus egy elejtett megjegyzésébõl (Ariciáé szívének vágya mind" ) - a király persze fia fortélyos ravaszságának" minõsíti szerelmének bevallását - Phaedra megtudja, hogy Hippolytos nem általában a szerelmet, hanem csak õt utasítja vissza. Villámcsapásként éri a hír, majd féltékenységérõl szenvedélyesen, zaklatottan vall bizalmasának. ¦jra öngyilkosságra gondol, de fél alvilági atyja ítéletétõl; a kompromisszumkész Oinone kérleli, hogy próbálja meg elviselni sorsát - erre Phaedra rátámad, õt okolja végzetéért és elkergeti. Az V. felvonásban Hippolytos Ariciát kéri, kísérje el számûzetésébe, s a jó hírére hivatkozó, vonakodó lánynak házasságot ígér. A gyötrõdõ Theseus tudni szeretné végre az igazságot; de hiába hivatja Oinonét, helyette Panopé hozza a hírt: a szégyenszemre elûzött" dajka magát a mély habok örvényébe vetette". Amikor pedig a király a fiát hívatja, Theraménes már csak Hippolytos pusztulásának tényét tudathatja, és elbeszéli a részleteket: a tengeri szörnnyel apja méltó fiaként harcoló királyfi testét a kocsiját elragadó, megvadult lovai roncsolták szét; a fiú utolsó szavaival ártatlanságát hangsúlyozta, és üzenetében Ariciát apja gondjaira bízta. A bevett méregtõl már haldokló Phaedra a még mindig bizonytalan Theseusnak végre egyértelmûen adja tudtára: ártatlan volt fia". Utolsó pillanataiban bevallja: én merészeltem, én, vérfertõzõ szemet / Vetni fiadra, kit gáncs nem illethetett". A király bûnhõdik átkáért, és - az áruló család pártütését feledve" - Ariciát lányává fogadja. Racine-i bravúr a szerkezetben az elsõ két felvonás párhuzamos felépítése: Theraménes addig vallatja Hippolytost, amíg az beismeri, hogy szerelmes; Phaedra pedig Oinone hosszas faggatózása után vall. A 6. jelenetben Theseus halálhírére aztán mindkét tiltott, ill. bûnös vonzalom látszólag tisztultan beteljesülhetne. Ezért elõször Hippolytos keresi fel Ariciát, majd Phaedra Hippolytost, hogy megvallja szerelmét; Hippolytos jelenete mindkétszer elõkészíti Phaedráét. (Aricia szerepeltetése, a drámai forrásoktól eltérõen, egyrészt ezt a szerkesztést, másrészt Hippolytos jellemének módosítását, fõként pedig Phaedra féltékenységének lehetõségét szolgálja.) A katasztrófa fokozó hatású párhuzamos jelenetei - gyorsan egymás után - a híradások elõbb Oinone, majd Hippolytos haláláról; ezeket követi (a színen!) Phaedra halála. Szakítva a corneille-i formalizmussal, merevséggel, Racine a pszichológiai mélység irányába fordult: mozgalmas, fordulatos cselekmény helyett a bensõ világból, az érzelmek mozgásából írt drámát. Így könnyen teljesíthetõvé vált a boileau-i hármas egység követelménye is; ill. Racine ennek illúzióját teremtette meg. Valójában mindegy, hogy milyen a konkrét tér, az egy hely"; a sûrítettség-élmény olyan fokú, hogy az egy nap" inkább az elõadás néhány órájának tûnik (holott nyilvánvaló, hogy ennyi külsõ esemény nem játszódhatna le 24 vagy 36 óra alatt sem); a valóságtól elszakadt szenvedély (és analízise) egyetlen tragikus pillanatba zárt. Racine szembefordult a cselekménydrámával: A legfõbb lelemény a semmibõl valamit csinálni, s az események nagy száma mindig azoknak a költõknek volt menedéke, akik tehetségükben nem éreznek elég bõséget arra, hogy öt felvonáson keresztül lekössék a nézõk figyelmét olyan egyszerû cselekménnyel, melyet csupán a szenvedélyek hevessége, az érzelmek szépsége és a kifejezés elõkelõsége erõsít" (Elõszó a Bérénice-hez) A Phaedra analitikus dráma a szó 'elemzõ' értelmében; cselekménye a katasztrófa köré sûrûsödik, de Racine nem alkalmazza azt az analitikus szerkesztési módszert, amely a múltbeli események kiderülésén alapul (mint pl. az Oidipusz király vagy Ibsen drámái, l. A vadkacsa); ebben a mûben Theseus halálhíre, ill. váratlan megjelenése mozgatja az eseményeket. A kevés szereplõbõl Panopé udvarhölgy a hírnök; Ismené a bizalmas; Theraménes a bizalmas és a hírnök; Oinone pedig a bizalmas és az intrikus szerepkörét tölti be. Mivel a francia klasszicisták kitalálják a 'bizalmas' figuráját, akinek a hõs feltárhatja legbensõbb titkait, kevés a mûben a monológ. Az írónak nincs szüksége szerzõi instrukciókra sem, mert Racine-nál a bensõ világ apró rezdülései még a dialógusokba épített cselekvések" (Bécsy T.), igazából ez a cselekmény". Így akciók helyett részletezõ dikciók zajlanak. A magánéleti válságban háttérbe szorulnak a közéleti konfliktusok. Bár felmerül Theseus utódlásának kérdése, a trónviszály lehetõsége (rövid átkötõ" jelenetekben, híradásokban), de mindez Hippolytost is, Phaedrát is csak saját szenvedélyének viszonylatában érdekli; újabb párhuzamként mindketten szerelmüket szeretnék trónra juttatni. Királyi családtagok - a méltóságot, a gloire-t kell kifejezni a klasszicizmusban -, de a mitologikus és királyi udvari keretek között itt általános érvényû, örök emberi tragédiák zajlanak. Az író jellemábrázolási elveit is Arisztotelész véleménye határozza meg: a tragikus alakok [+] ne legyenek se egészen jók, se egészen rosszak, legyen bennük közepes jóság, vagyis gyöngeségre képes erény, s olyan hiba folytán bukjanak balsorsukba, amely miatt sajnáljuk, anélkül, hogy megutálnánk õket" (Racine: Elsõ elõszó az Andromaque-hoz). A mû középpontjában Phaedra alakja, jelleme (tévhite, megszállottsága, démonisága, lelki gazdagsága), összetettsége áll; õ követi el a tragikus vétséget". (A Putifárné-mítosz" vándormotívumát, l. pl. Bellerophontész történetét, Iliász., Euripidész szõtte össze a Theseus-mítosszal). Ugyanakkor Phaedra passzív hõs, reagálásai csak válaszok külsõ történésekre. (A tragédiát okozó fõszereplõ, Venus rejtõzködõ isten". A szimbolikus istenek nem adnak tanácsot, könyörtelenek, végzetként sújtanak le - Neptunus is azonnal intézkedik" Hippolytos elpusztításáról, pedig korábban a fiú nagylelkûnek" minõsítette. A fõhõs számára nincs alternatíva, csak a vétség vagy a halál.) Phaedra mellett a többiek súlytalanabb figurák: Hippolytos, az ártatlan áldozat tiszta, bûntelen. (Eltér antik elõdeitõl: emberi gyarlóságként" az Aricia iránti tiltott szerelmet kapja Racine-tól.) Apjához való viszonyának alapja a mély tisztelet - Phaedrában is a királynét és apja feleségét látja (nem érti szenvedélyét; isteni törvényekre hivatkozik). a megtestesült jó szándékú engedelmesség, de nemeslelkûségében tehetetlen, gyengévé válik; állandóan menekül (ahogy színre lép, Aricia elõl, késõbb Phaedrától fut). Vakon bízik az istenek, a világ igazságosságában, az ártatlanok szükségszerû gyõzelmében. Theseus, a hõs mitológiai király erõs, zsarnoki atya; vétsége, hogy õ vakon elhiszi a hazugságot. Gondolkodás nélkül átkozza meg fiát, elég neki, hogy a tõr vall ellene" (IV.2.). Lelkét a múltból véres kalandok terhelték, de a mûben az õ útja már a megtalált megnyugvásból (I.1.) a katasztrófa és a felejtés után a (majdani) béke megtalálásába tart; a zárlatban õ fogalmazza meg a fennálló világ erkölcsét. Phaedra kötelessége a rend, harmónia, mérték megtartása lenne - királyné, anya és feleség -; szenvedélye eluralkodásának pillanatától harcol végzete ellen. Belülrõl támadó vad indulatai külsõ okokra is visszavezetnek: származása a meghatározója paradox lelkének; érzékiségét (a testi vágyat) is, az igazságérzetet is örökölte. (L. Goldmann szerint e tragikus hõsnõ pontos definíciója az, hogy Minos és Phasziphaé lánya", mert egy személyben egyesíti a poklot és az eget", és azt is, ami az égben bûn, a pokolban pedig igazság".) Ahogy belép, halálra szánja magát - ekkor még gyõzhetne tisztaságvágya; ehelyett az újabb helyzetek újabb bûnt (és újabb érzelmi állapotokat) váltanak ki belõle. Elõbb felfedi titkát valakinek, kiadja magát; majd visszautasítják vallomását; hagyja (egyre lejjebb zuhanva), hogy ártatlan bûnhõdjön; amikor pedig megtudja, hogy szerelme mást szeret (és egyáltalán: képes szeretni!), õrült féltékenységében egy másik ártatlan pusztulását is kívánja - ez állapotának mélypontja. Totalitás-igényében egyesíteni akarja a méltóságot és a szenvedélyt, a tisztaságot és a tiltott szerelmet - igazából csak a képzeletében élõ, a gyengeségek (és apja hibái) nélküli Hippolytosba lesz szerelmes. Lelke szélsõséges, végletes állapotok között háborog: a szenvedély õrületének megvallása után szégyenérzet, lelkifurdalás, szánalom, bûntudat, sértettség, majd õrjöngõ féltékenység lesz úrrá rajta; egyetlen nyugodt pillanata sem lehet. Ugyanakkor végig megõrzi fenségét is; tisztában van saját belsõ folyamataival; ismeri, analizálja, bírálja magát, elítéli saját gyarlóságát. Ilyen ellentmondásokkal nem lehet élni: megzavarta a világ rendjét, bemocskolta a napot (a nap alatt", azaz a világban játszódik a mû; Apollo Phaedra õse); azért távozik (a világból), hogy helyreálljon a (kozmikus és társadalmi) rend. Racine-nál jelentkezik elõször az a pszichológiai atmoszféra, mely minden szereplõjét körülveszi, magyarázza, befolyásolja. Késõbb Schiller és Hebbel ezt a pszichológiai hátteret még jobban elmélyíti, majd Ibsen és a naturalizmus ebbõl teremti meg a drámai miliõ technikáját. Ez az uralkodó atmoszféra lesz aztán az egyik legfontosabb stílusjegye a franciás drámának, Csehov világa is erre a miliõtechnikára épít, s O'Neill nagy lélegzetû darabjai is" (Almási M.). A mû értékrendje Racine janzenista szemléletét tükrözi. Egész pályáját és világnézetét a Port-Royal kolostor és a Versailles között feszülõ ellentétes életfelfogás alakította: a beléoltott janzenista szemlélet ellenpéldáját XIV. Lajos udvarának világi szelleme jelentette számára. Az eleve elrendelés hitelve, az emberi szabad akarat hiánya a végzetszerûség érzését adja; az ember egyedül áll a sorssal (Istennel) szemben, s boldogságát csak a kegyelem és a kiválasztottság állapotában találhatná meg. A kegyelem nélküli világban az elérendõ, megvalósítandó cél (a pozitív érték) a nyugalom; a pusztulást okozó szenvedély csak negatív érték lehet. A Phaedra hatását nyelvi megformáltságának is köszönheti: választékos, de világos szövegét - a mitológiai jelképek mellett - az ismétlõdõ kulcsfogalmak, ill. az egyre több jelentéssel gazdagodó képek rendszere hálózza be. (A leggyakoribbak: dicsõség, erény, szerelem, járom, gyûlölet, szégyen, halál, végzet, ég, sors, isten(ek); elárul, menekül, rejtõzik; gyáva, ártatlan, vétkes; a metaforikusak: út, nap, szörny, vér, füst, tûz stb., pl.: a Hippolytost elpusztító, vért, füstöt, tüzet" okádó szörny Phaedra vágyának, bûnének perszonifikációja, minden rész-kép visszautal korábbi, rá vonatkozó képekre; a mûben a szerelem pedig eleve a végzetes tûz"; a piros (pirulás) az egyetlen jelzett szín.) Racine varázsa: ahogy az elnyomott költészet keresztülizzik a hideg és konvencionális formákon", a rendben sorakozó versek mögött örvények rémlenek, a konvencionális szavak titkos gondolatokat asszociálnak. A dráma a végén mégis avval az ízzel hagy, mintha a szerelem mély poklaiba ereszkedtünk volna. Racine-nál minden a szerelem" (Babits). |
{mospagebreak} Molière író, költõ, kitûnõ komikus színész, ha kellett rendezõ és idõvel színigazgató volt. Talán a közös polgári háttér, de lehet, hogy a felismerés, hogy õk ketten itt a legtehetségesebb írástudók, hozta úgy, hogy hamar jó barátok lettek, és maradtak akkor is, amikor mindketten sok mindenkitõl elkülönültek. Például Corneilletol, aki egyre irigyebb lett a fiatal pályatárs sikereire, és igyekezett megakadályozni érvényesülését: bosszantotta, hogy Moliere, akit a király is annyira kedvelt, nem ot, hanem Racine-t pártolta. Kezdetben bizonnyal Corneille és Moliere biztatására próbálkozott a drámaírással. S mert mindig jó tanuló maradt, nemcsak az addig sikeres drámákat tanulmányozta végig, hanem Arisztotelész mellett Boileau elmélkedéseit és tanácsait is alaposan megtanulta, olyannyira, hogy már elsõ drámája után maga a mindenkinél tekintélyesebb Boileau is hibátlan szerzõnek minõsítette. Ez az elsõ dráma Nagy Sándorról szólt. Még nem volt jelentékeny alkotás, de formailag hibátlan, s a nyelvezete is igen költõi. Még nem volt kirobbanó siker, de eléggé tetszett a nézõknek és a kritikusoknak, hogy a színház eleve szívesen várta a következõt. Ez pedig az egymást gyilkoló Oidiposz-fiakról szólt. Drámai feszültsége erõteljesebb az elsõ kísérleténél. — E két kezdõ drámával tanult bele a mûfajba és fejlõdött ki érzéke az ellentétek ábrázolására. És janzenista neveltetése fordította a cselekedetek okainak a vizsgálata felé. És a végokokat mindenekelõtt a lélekben, az ösztönökben találta. Még a lélektan szakemberei is vallják, hogy Racine a legfontosabb elõkészítõk sorába tartozik. A sokkal késõbbi pszichológiai iskolák nem egy felismerését Racine már pedzette drámáiban. De nyilván életében is. Az Udvar és a színház nagy versenypályája volt a lelki kalandoknak és vetélkedéseknek. Az Udvar hölgyei és a színházak mûvésznõi versengve tanították a fiatal költõt a szerelem mûvészetére és tudományára. És a szerelem magatartásformái árulnak el talán a legtöbbet a lélekalkatokról. Racine szenvedélyesen váltogatta igen különbözõ egyéniségû szeretõit. Idõvel meg is nõsült, jó férj, majd jó családapa lett belõle, de a hûség és hûtlenség teljes összhangját élte a családi otthonában és mûvészi-udvari nagyvilágában. — Mikor a bemutatkozó két dráma után 28 éves korában színre került az „Andromaché", egyhangú volt az elragadtatás. Andromaché görög mitológiai hölgy, Homérosztól ismert, õ volt Hektor felesége, majd özvegye, aki kénytelen volt ellenséges férfihoz feleségül menni. Ezt a sajátos, gyönyörökkel teljes tragédiát, szerelem és gyûlölet keveredését oly mesterien ábrázolja ez a tragédia, hogy ettõl fogva költõje a noi lélek elismert elemzõ mestere. — Ezután szakadatlan sikerek között még hét drámát írt. Ez az „Andromaché"-val együtt nyolc színpadi mû jelenti a racine-i életmu gerincét. A kezdõ két játék még csak bevezetés, a befejezõ két remekmû pedig jellegénél fogva eltér az eddigi gyakorlatától. {mospagebreak} A nyolc dráma közül egyetlenegy vígjáték, szintén görög téma újraábrázolása („A pereskedõ"), a többi tragédia, akkor is, ha nem mindegyik végzõdik halállal. Egyik legérdekesebb elmélkedõ mûvében, a „Bérénice" elõszavában fejti ki, hogy a tragikum nem okvetlenül halálesetben nyilvánul meg. Egy remény szomorú elmúlása, egy magas hõfokú bánat, egy csalódás, ami sok mindent érvénytelenné vagy értelmetlenné tesz, lehet olyan tragédia, mint egy mindent lezáró halál. Éppen a „Bérénice"-ben a vágyak és a politikai kényszerûség ellentéte úgy semmisíti meg a reményeket, hogy életre szóló szomorúság a következménye nem is egy, hanem három lélek számára is. — Ezek a racine-i drámák vagy szerelmi helyzetekbõl vagy hatalmi vetélkedésekbõl származó ellentétekbõl vezetnek a tragédia felé. Olykor el is vegyül a szerelmi és a hatalmi vetélkedés. De a legerõteljesebb konfliktus az, amikor a vágy és a morális meggondolás egyetlen lélekben kerül végzetes összeütközésbe. Ez a témája legdrámaibb — sokak szerint legjobb — drámájának, a „Phaedrá"-nak. Itt egy már idõsödõ, de még fiatalos lelkû és indulatú asszony férjének fiába, vagyis a saját mostohafiába szerelmes. Értelme fékezni akarja szenvedélyét, de ösztöne legyõzi józanságát. A helyzet egyszerre három tragédiát rejteget: az öngyötrõ asszonyét, a fiúét és a férjét, aki a fiú apja. — Komor tragédia bontakozik ki szükségszerûen. Racine-t ekkor már a legnagyobb élõ francia drámaköltõnek tartják, de hamarosan következik a törés életében is, munkásságában is. Csak találgatások igyekeznek magyarázni, miért és hogyan következett be az elidegenedés Racine és a király között. XIV. Lajos a múló évtizedek alatt egyre inkább szeszélyesen önkényes uralkodóvá vált. Vallási türelme szinte elpárolgott. Különbözõ befolyások folytán visszavonta a hugenották (a kálvinisták) IV. Henrik óta engedélyezett vallásszabadságát. A janzenisták is gyanús eretnekekké kezdtek válni. És sértõ volt a hatalom minden bírálata. A Napkirály, aki nemcsak elviselte, de szinte elvárta Moliere gúnyolódását, még szabadszájúságát is, láthatólag Racine olykor komoly hangú kritikáját indulatosan fogadta. Már az is sértette, hogy az „Iphigenia" címu drámában Achillesz nem veszi le kalapját a király, Agamemnón elõtt. Azután valamikor a „Phaedra" zajos sikere után valamin úgy megsértõdött, hogy közölte: „Racine, nem kívánom többé látni." — Az illem formaságaival oly sokat törõdõ költõ megértette, hogy ez kegyvesztést jelent. Elhagyta Versailles-t, Párizst is, családjával visszavonult vidéki birtokára. Anyagi gondja nem volt. Eleve is gazdag örökös volt, s drámái sikere öregbítette jómódját. Vidéki magányában, családja körében teológiai, filozófiai, olykor dramaturgiai elmélkedéseket írt. A király nem hívta õt, õ pedig nem igyekezett visszakerülni a királyi kegyekbe.   {mospagebreak} Újabb drámát egy sajátos véletlen folytán kezdett írni. Két leánya a saint-cyri leánynevelõ intézetbejárt. Ide a legelõkelõbbek és leggazdagabbak adták serdülõ leányaikat. A híres iskolát vezetõ nõvérek jól tudták, kinek a gyermekei a Racine leányok. És amikor egy tanév vége felé szokásos iskolai ünnepélyre készültek, amelyen a szülõk is meg szoktak jelenni, a leányok útján megkérték a híres írót, hogy írjon nekik egy vallásos-áhítatos ünnepi játékot. Racine-nak kedve is támadt erre, nyilván már hiányzott is neki, hisz régóta nem írt drámát. És megírta az Ótestamentum ismert hõsnõjének, Eszternek a történetét. A perzsa királynévá emelkedett zsidó lány megmenti veszélybe jutott népét. — Ez az „Eszter" nem tragédia, hanem ünnepi játék, áhítatot keltõ költõi kórusdráma. Az iskola örült neki, a leányok lelkesen betanulták. Híre eljutott Versailles-ba is. És a király kíséretével együtt elment az iskolai bemutatóra, mint egy új Racine-premierre. Racine nem jött elõ, a színpad mögül figyelte az elõadást is, a meglepõ vendégeket is. Hiszen a király azt mondotta egykor, hogy „nem akarja látni". — De az elõadás végén, a tapsok után a király maga elé hívatta a szerzõt. — Hosszas beszélgetés kezdõdött, senki más nem volt jelen, senki se tudja, mirõl beszélgettek. Annyi bizonyos, hogy Racine visszament a birtokára, a király visszament Versailles-ba. Soha többé nem találkoztak. De most már az otthoni magányban a költõ megírta utolsó tragédiáját: az „Athalie"-t, amely egy zsarnok királynõrõl szól, akit leghívebb emberei az ország és a nép érdekében megölnek. A színház nem merte bemutatni, de ezt megtudta a király, és leüzent a színháznak: megparancsolta, hogy igenis mutassák be az õ engedélyével. Be is mutatták, a kritika egyetlen szót se szólt róla. Nemhogy Racine életében, de a király haláláig csend volt körülötte. Se jót, se rosszat senki nem mert mondani. Azután a forradalmat elõkészítõ felvilágosodásnak ez lett a kedvenc Racine-drámája. Amikor mintegy száz évvel az „Athalie" bemutatása után kitört a nagy francia forradalom, sokan mondogatták, hogy a forradalom és a király lefejezése az „Athalie" bemutatásával kezdõdött. Racine pedig azóta is a drámatörténet egyik fõszereplõje. (Forrás: literatura.hu) |
