A francia forradalom a felvilágosodás filozófiájával, irodalmával és publicisztikájával kezdõdik, ez volt a szellem forradalma, amely elõkészítette a társadalom forradalmát s vele az európai polgári társadalmat. Ennek a felvilágosodásnak pedig ha voltak is nagyobb filozófusai, mint Voltaire, egyik sem volt olyan tömegeket mozgató hatású, íróként pedig vitathatatlanul õ áll az elsõ helyen; szépprózája és publicisztikája mindmáig példát ad az emberséges célokért való nagy hatású írásbeli kiállásra. 

François Marie Arouet-nak hívták. A Voltaire írói nevet huszonegy éves korában, elsõ nagy irodalmi sikereinek idején találja ki magának, hogy ettõl kezdve így ismerje elõbb Párizs, majd hamarosan a nagyvilág.

Polgári származék volt. Sovány, beteges testû fiú, aki nyolcvannégy évig tartó életében szakadatlanul bajlódott a kórságokkal. De acélerõs lelke gyõzedelmeskedett a test gyengeségei fölött; nemcsak mozgékony és tevékeny maradt mindhalálig, hanem öregkoráig változatos szerelmek hõse is. Ez a világéletében csúnya, nyeszlett férfi izgatóan csillogó szellemével hódította meg az asszonyokat, szerzett rajongókat és dühödt ellenfeleket.

Már diákkorában rendkívül mûvelt, és aggastyánkoráig mindennap mûveltebb akart lenni, mint addig volt. Már diákkorában riadtan elfordult családja bigott vallásosságától, és lett harcosa az értelemnek. Már ifjan költõi sikerei voltak, jó állásokba került, kiderült üzleti érzéke. Egyszerre harcolt egy hosszú életen keresztül az emberségért, a polgári jogokért, a jobbágyság felszabadításáért, az egyház ellen, a feudális hatóságok ellen, aratott költõi, színpadi, filozófiai és fõleg írói sikereket — és közben kitûnõ érzékkel vett részt minden adandó vállalkozásban, s volt gazdagabb ember, mint valaha is író a világon.

Harmincéves korára már országosan ünnepelt költõ és divatos drámaíró. Közben megírta a franciák nagy nemzeti hõskölteményét, az Henriade-ot — Henriászt (mellékesen kitûnõ verselõ is volt). De közben érezni kellett az élõ feudalizmus ellenségességét és a hatalmas egyház védekezõ gyûlöletét. Volt nagyúr, aki szolgáival megverette, volt rendõrfõnök, aki börtönbe csukatta. A diadalmas fiatal író a börtönben lett filozófus és minden megalázott, jogtalanul megsértett szószólója.

Harmincéves korában úgy szabadul a Bastille-ból, hogy el kell hagynia az országot. Akkor megy Angliába, ahol megismeri a már kialakult angol polgári irodalmat, találkozik Swifttel is és az angol klasszicizmus fõalakjával, Pope-pal. Lelkesedik Locke ésszerû filozófiájáért és fõleg Newton fizikájáért. Idõvel õ lesz Newton tudományos eredményeinek elsõ ismertetõje és népszerûsítõje a kontinensen. S amikor három év múlva visszatér, életét elkötelezettnek tudja az emberségesség nagy céljai érdekében.

Párizsban új színpadi sikerek várják. És végre megszólal Voltaire, a prózaíró. Egyelõre mint történész. Hiszen a modern történetírásnak is elõfutára, de már történelmi mûveiben jelentkezik a félreismerhetetlen Voltaire-stílus: ez a szabatos, világos, azonnal értelemre ható, mindig szórakoztató elbeszélõ próza. Mert Voltaire elbeszél. Még harcos publicisztikájában is történeteket mond el, filozófiai írásaiban is anekdotákkal bizonyít. Meséi a józan ész példázatai, de történelemtõl filozófiáig és regényig minden a józan ész mesevilágává változik nála.

Otthon elõbb ünneplik, azután üldözik. Elõször egyik szerelmének határ menti kastélyába menekül, ahonnét veszély esetén bármikor külföldre léphet. Ott él és ír tíz évig. Ez a szerelme — Châtelet asszony — erõszakos múzsa; mellette remekmûveket kell írni! A nagyszerû asszony halála után elhagyja Franciaországot, és II. Frigyes vendége lesz Poroszországban, hét évig. Elõbb azt hiszi, hogy a híres felvilágosodott király valóban felvilágosodott, de rá kell döbbennie, hogy ugyanolyan zsarnok, mint a többi király. Menekül tovább, a protestáns Svájcba. Ott azonban felismeri, hogy a protestáns se türelmesebb, mint a katolikus, és a köztársaság tisztviselõi is lehetnek oly piszkálódók, mint a királyságoké. Márpedig õ a vallási türelem és az emberi méltóság szószólója, aki független akar lenni mindenkitõl, hogy felemelhesse szavát minden igazságtalanság ellen, és írhasson a szent józan Ész nevében, megbélyegezve minden gonoszságot és ostobaságot. Meg kell keresni azt a földrajzi pontot, ahol ezt megteheti. Így talál a ferney-i birtokra, amelynek egyharmada Svájcban van, egyharmada Franciaországban, egyharmada Németországban. Ha ettõl kezdve valamelyik mûvéért meggyûlik a baja, egyszerûen átmegy saját birtokának egy másik országban fekvõ részébe. Olyan ötlet ez, mintha egy Voltaire-regényben olvasnók.

Voltaire felolvas

Ekkor már hatvanéves. Úgy dönt, hogy ettõl kezdve öregember, és mindhalálig éli a derûs, okos aggastyán életét. Tekintélye már világraszóló. A fél világ levelez vele, s õ mindenkinek válaszol. Leveleinek vaskos kötetei a francia széppróza klasszikusai közé tartoznak. Humor, filozófia, publicisztika, napi politika és a tudományok problémái s mindezek mögött az egész kor képe bontakozik ki a szerteáradó levelekbõl.

És itt, Ferney-ben írja a nagy életmû legfõbb alkotását, a világirodalom egyik legfontosabb regényét, a Candide-ot.

Már elõbb is írt olykor regényeket. Igaz, o regénynek nevez minden kalandos tartalmú elbeszélõ prózát, tehát a rövidebb lélegzetû elbeszélést is, sot a csattanóra kiélezett kurta novellát is. Regényeinek formája a kor szokásos kalandregénye, tehát van egy hõs, aki változatos viszontagságokon megy keresztül, míg végre eléri célját. Meséiben eddig sok volt a meseelem, de úgy, hogy a meséknek szatirikus élük és bölcseleti kicsengésük van. Aki akarja, nevet a fura kalandokon, aki elég értelmes, azonnal ráébred az álkeleti mesék napi aktualitására. A Zadig, A babiloni hercegkisasszony, A fehér bika mulatságos fordulatai úgy utalnak akkori idõszerû problémákra, hogy ma is érvényesek, mivel alapvetõ emberi viszonylatokról, emberi magatartásokról szólnak. És Babouc története, amely azt példázza, hogy bizony az élet jó is, rossz is, szép is, csúnya is, igaz is, hazug is — a világirodalom egyik legjobb novellája. Ezekkel és a többiekkel is Voltaire a nagy prózai elbeszélõk közé tartoznék, de valamennyi eltörpül a Candide mellett. Candide a jóhiszemû fiatalember, aki úgy hiszi el Leibnitz — az akkoriban divatos német filozófus — optimista bölcseletét, mint Don Quijote a lovagregényeket. Maga Leibnitz — illetve pompás paródiája, Pangloss mester — mint a német urak házitanítója is szerepel a regényben. Candide Pangloss útmutatásai mellett lép az életbe, és változatos kalandok bizonyítják, hogy mesterének mennyire nincs igaza. Ebben a szatirikus-ironikus-humoros és mélységesen komoly könyvben — évezredek egyik legmulatságosabb és legfanyarabb regényében — felvonul a Fény százada igaz fényeivel és kísértõ árnyaival. (Számunkra az is érdekes, hogy egy felvillanásnyira Rákóczi Ferencünk is megjelenik benne; a hõsnõ, Kunigunda, sok viszontagság után nála lesz mosogatólány.) És mindez röviden. Voltaire nagy titka a szabatos rövidség. Szépprózájában nincsen töltelék anyag. Nemcsak a világosságnak, hanem a szabatosságnak is csodája ez az elbeszélõ modor. A Candide vékony kötetke.

Voltaire-t, a költõt manapság nem szokás olvasni. Méltánytalan, mert nemcsak jól verselt, de néha jó költõ is volt. Igaz, nem érzelmes lírikus, hanem a világos gondolatok versbe fogalmazója. A színpadok elfeledkeztek drámáiról is. Ez még méltánytalanabb, mert néhány tragédiája, különösen a legszebb, a Zaire, remekmû. De a költõ és drámaíró Voltaire-t egyelõre az irodalom csak úgy tartja számon, mint korának sikeres, de túlontúl korához kötött mesterét. Filozófiai és publicisztikai mûvei a francia felvilágosodás legfontosabb dokumentumai közé tartoznak. Történelmi munkáinak mindenki elismeri úttörõjellegét. Szépprózája azonban él, mit sem avítottak rajta az évszázadok. Kisebb-hosszabb elbeszélõ mûvei — amelyeket õ mind regényeknek nevezett — ma is az olvasók eleven olvasmányai. A Candide megszületésétõl fogva bevonult a széppróza legfõbb klasszikusai közé.

Voltaire pedig úgy halt meg, hogy nyolcvannégy éves korában végre hazalátogatott Párizsába, ahol királyoknak kijáró pompával fogadták. A város házai elõtt diadalkapu várta, a színházban az o drámáját játszották, fogadás fogadást ért, pohárköszöntõ pohárköszöntõt. Ebbe az ünneplésbe halt bele. Rosszul lett, ágyba fektették. Tudta, hogy vége. Ez volt a végsõ mondata, amelyet az egész világnak és az utókornak üzent: „Úgy halok meg, hogy imádom Istent, szeretem a barátaimat, megbocsátok ellenségeimnek, de gyûlölök minden üldöztetést." (Forrás: literatura.hu)