Alexandrát két újabb szerelvény fogja közre, az egyik nyugat felé megy (felsír a harmonika, egy katona mosolyog, tölcsért csinál a kezébõl, és feleségül kéri), a másik csendesen kelet felé (az egyik ablakban körbebugyolált fej, egy száj próbál némi levegõhöz jutni)." 

Idõsíkok cserélõdnek, a második világháború privát pokla összecseng a peresztrojka utáni helyzet kuszaságával is. A távoli Oroszország rideg és évszázadok óta változatlan emberi viszonyait – éppúgy, mint a mai francia külvárosi gettók világát – az írói látásmód teszi költõi realitássá. A könyv a maga módján a szépirodalom megható mementója is egyben.

"A hazatérést egyetlen helyen éreztem igazán: a metró nyomorúságos perzsavásárrá alakított folyosóin és aluljáróiban. Nem a bolhapiac vidám nyüzsgése volt ez, hanem az új idõkben tönkrement életek romhalmaza. (…) Minden más változásnál, még az újgazdagság undorító fitogtatásánál is sokkal jobban megrázott annak az emberi múltnak a megsemmisülése.

Szibéria elfeledtette velem a félresikerült viszontlátást. Itt még semmi sem változott. Csak éppen néhány, a birodalom bukása nyomán alakult köztársaság festette egy kicsit színesebbre a térképet. A föld ugyanaz maradt: végtelen, fehér, s közönyös a módjával felt?nõ emberek iránt."