A francia forradalom utáni évtizedekben és a 19. század elején a mûvészet a neoklasszicizmus és a ro­mantika közötti versengés színtere lett. A neoklasszi­cizmus legkiválóbb francia képviselõje Jacques-Louis David (1748-1825), Napóleon késõbbi udvari festõje volt. David halála után egykori tanítványa, J. A. D. Ingres (1780-1867) lett a neoklasszicizmus vezetõ kép­viselõje, aktképei és portréi révén vált igazán ismertté.

A romantikus stílust elõször Théodore Géricault (1791-1824) neve fémjelezte. Géricault rajongott a lo­vakért, de legismertebb mûve, a Medúza tutaja egy ha­jótörés megrázó ábrázolása. Korai halála után Eugène Delacroix (1798-1863) lépett helyébe, aki merész szí­neivel és hatásosan érzelmes témaválasztásával évtize­dekig meghatározó alakja volt a francia festészetnek. A 19. század közepén virágzott a természethû tájképfes­tészet, amely teljes mértékben a Fontainebleau mellet­ti Barbizonban alapított festõiskola hatása alatt állt; a stílus legkiválóbb képviselõi Camille Corot (1796-1875) elvágyódást megjelenítõ tájképei és François Millet (1814-1875) realisztikus paraszt-csendéletei.

A realizmus merészebb válfaját képviselte Gustave Courbet (1819-1877); a festõ baloldali beállítottsága több képén is érzõdik, bár tájképei és csendéletei is is­mertek. Még bátrabb volt a másik realista, Édouard Manet (1832-1883), képei (Reggeli a szabadban és az Olirrcpia) eleinte megbotránkoztatták a közönséget. Manet az impresszionisták elõfutárának tekinthetõ.

Az impresszionista csoportot az 1870-es évek közepén alapította Claude Monet (1840-1926) és Auguste Renoir (1841-1919). A fény és árnyék játékát meg­ragadni kívánó impresszionisták forradalmi újítást hoztak a képzõmûvészetek terén. A fény és a színek leglényegét kutató Monet újra és újra megfestette a roueni katedrális homlokzatát, a normandiai Étretat szikláit és saját kertjének vízililiomait Givernyben.

Renoir meleg színeket alkalmazott, érzelemgazdag nõi arcképeirõl vált híressé, amelyek hátteréül gyakorta választott falusi környezetet. Kezdetben Paul Cézanne (1839-1906) is az impresszionisták hatása alá került, majd egyre inkább eltávolodott az irányzattól, bár táj­képein, különösen szülõföldjének, Provence-nak tájait ábrázoló mûvein mindvégig különös figyelmet fordí­tott a fény-árnyék hatásra. Edgar Degas-t (1834-1917) szintén megérintette az impresszionizmus, bár õt nem annyira a fény és az árnyék, hanem inkább a táncosok és a lovak mozgásából ellesett villámgyors, változó

mozdulatok ábrázolása izgatta. Az impresszionizmus nyomdokain járt, bár más-más irányba indult el három kiváló festõmûvész: Paul Gauguin (1848-1903), akit a távoli tájak és az egzotikus téma iránti vonzódása vé­gül Tahiti szigetére vetett; Henri de Toulouse-Lautrec (1864-1901), a Montmartre bohém életének megörökí­tõje; és a zabolátlan holland zseni, Vincent van Gogh (1853-1890), akit mindenkinél jobban lenyûgözött és elvarázsolt a provence-i táj ragyogó színvilága. Az 1890-es években a szimbolista festõk kerültek az ér­deklõdés homlokterébe, legnevesebb képviselõjük Odilon Rédon (1840-1916).

A 20. század legelején lépett színre a francia képzõ­mûvészet két legjelentõsebb irányzata, a fauve-izmus és a kubizmus. A fauve-ok (vadak) mit sem törõdtek a mûvészet tárgyával vagy a realizmussal, õket csak a színek és a kompozíció érdekelte. Az irányzat legki­emelkedõbb képviselõje - és egyben a modern mûvé­szetek egyik festõóriása - Henri Matisse (1869-1954): talán a hosszú pályafutása legvégén festett háremhöl­gyek és csendéletek jelentik pályája csúcsát.

A fauve-ok csoportjához sorolták még Georges Rouault-t, Mau­rice de Vlaminckot és Georges Braque-ot. Az utóbbi egyben a kubista irányzat egyik megalapítója is volt; a spanyol Pablo Picassóval (1881-1973) közösen hozták létre azt az irányzatot, amely 1914-ig az egész francia képzõmûvészet uralkodó stílusává vált. Picasso, korai „kék" és „rózsaszín" korszakai után Az avignoni kis­asszonyok (1906) címû képével jelölte ki a forradalmi­an új irányzat, a kubizmus irányvonalát. Szerteágazó tehetsége a késõbbiek során elvitte a szürrealizmus és a szimbolizmus felé, hogy azután megfesse a pályája csúcsát jelentõ Guernicát (1937).

A gépesítés és a gyá­ri munka állt a kubizmus másik vezetõ alakja, Fernand Léger (1881-1955) érdeklõdésének közép­pontjában. A két világháború közötti korszakban a szürrealizmus számított a legelterjedtebb irányzat­nak, bár legfõbb képviselõi, Max Ernst, René Magritte és Joan Miro nem franciák voltak. Körülbelül ugyan­ebben az idõben tûntek fel a francia mûvészeti élet ho­rizontján a tehetséges kelet-európai emigránsok- ta­lán a leghíresebb közöttük a Szovjetunióból elmene­kült Marc Chagall (1887-1985), aki idõs koráig meg­õrizte sajátos, szárnyaló fantáziáját.

A második világháború idején, a nácizmus elõl me­nekülve sok mûvész hagyta el Párizst. Legtöbbjük so­ha nem tért vissza, hanem a többi európai menekülttel együtt az Egyesült Államokban telepedett le. Talán ez az egyik oka annak, hogy Párizs már nem számít töb­bé a mûvészetek világfõvárosának, a hírneves festõk ma már nem itt akarnak letelepedni.

A kereskedõk számára jelenleg New York, sõt London és Köln neve hangzik legjobban. New York lett a fiatal mûvészek Mekkája; Párizs és Franciaország szinte alig vesz részt a jelen képzõmûvészeti eseményeiben. A háború utáni francia mûvészek közül talán csak Jean Dubuffet-nek, az absztrakt Nicolas de Staélnek és a szobrász Daniel Burennak sikerült nemzetközi sikereket elérnie.