Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

„Senki nem állíthatja meg” – állítja a L’Express címû lap egyik címe, arra utalva, hogy a még csak 50 éves, de már három évtizede politizáló Sarkozy tornádóként söpört végig a francia közéleten. Miniszterelnök és köztársasági elnök kivételével minden posztot betöltött már. Kormányfõ már nem akar lenni, célja az elsõ hely, az Elysée-palota.

„A gyermekkoromban elszenvedett megaláztatások tettek azzá, ami ma vagyok” – vallotta egy interjúban Nicolas Sarkozy. A család történetét valóban végigkísérik a személyes és történelmi hányattatások. Nicolas apja a második világháború után menekült el Magyarországról, miután államosították a Tisza menti Alattyánban fekvõ családi birtokukat. Nagy-Bócsay Sárközy Pál Ausztriában aláírt a francia idegenlégióba, ám amikor kiderült, hogy a romantikusnak tartott Észak-Afrika helyett a távoli, háború sújtotta Indokínába vezénylik, egy barátja segítségével leszereltette magát. Párizsba utazott, ahol festeni kezdett, nem is sikertelenül. Képeit egy neves galériában állították ki, közben pedig összeismerkedett a görög származású Suzanne Mallahhal, akinek az apja – csakhogy lányának ne kelljen egy nincstelenhez hozzámennie – hárommillió frankot adott neki, és megpróbálta rábeszélni, hogy vegye fel a francia állampolgárságot. A Mallah család, amely nagy múltú szefárd zsidó gyökerekkel rendelkezett, Szalonikibõl érkezett Franciaországba, ahol katolikus hitre tértek át.

Sárközy Pál kezdetben nemet mondott, mert továbbra is magyarnak vallotta magát, utóbb azonban mégis beadta a derekát, és Paul Sarkozyre franciásította a nevét. 1955-ben született meg második gyermekük, Nicolas, akit katolikusnak kereszteltek. A házasság azonban hamarosan felbomlott, a Don Juan hírében álló Paul késõbb még kétszer nõsült, és hosszú ideig az Egyesült Államokban élt, miközben hátrahagyott három gyermekének és feleségének semmi pénzt nem küldött. Nicolas Sarkozy gyermekkorát anyjával töltötte, és csak közel harmincévesen költözött el otthonról.

A család a Mallah család támogatásának köszönhetõen jómódban élt, a gyermekek Párizs legelõkelõbb iskoláiba jártak. Késõbb a belvárosból az egyik legdrágább kertvárosi negyedbe költöztek. Nicolas nem örült a változásnak, ma azonban már elõszeretettel mutatja be magát mint külvárosi srácot, aki bevándorlók gyermeke, és „mindenért meg kellett küzdenie”. Anyja szerint már kiskorától kezdve fogékony volt a politikára, nem kis részben orvos nagyapjának köszönhetõen. A gaulle-ista nagypapa mindent elmesélt unokájának a tábornok tetteirõl és a második világháborús ellenállásról. A család zsidó származásáról azonban az életrajzírók szerint nem beszélt unokájának.

Nicolas kezdetben újságíró akart lenni, ám úgy találta, hogy a politikához vezetõ úton megfelelõbb, ha ügyvédnek áll. 1978-ban végzett, és olyan sikeres ügyvéd lett, hogy praxisát még 15 évvel késõbb, elsõ miniszteri kinevezése után is megtartotta. {mospagebreak}

Pofon a városházán

Nicolas Sarkozy magánélete apjáéhoz hasonlóan viharosan alakult. Elõször egy dél-korzikai nõt vett el, akitõl két gyermeke született, de politikai ambíciói miatt alig tudott családjával együtt lenni. Hamarosan elváltak, majd Sarkozy egy jó barátja feleségével kezdett viszonyt. Ekkor már polgármester volt a párizsi kertvárosban, Neuilly-sur-Seine-ben. A feldúlt férj, mikor tudomására jutott a dolog, dühösen rontott be a városházára, ahol egy pofonnal vett elégtételt a város elsõ emberén amiatt, hogy „elvette” feleségét.

Nicolas és Cecilia 1988-ban házasodtak össze. Az új kapcsolatban a politika már nem elválaszt, épp ellenkezõleg: a spanyol származású Cecilia Sarkozy munkatársa lett, kommunikációs tanácsadója, a politikus egyfajta megkettõzõdése. Bárhol is jelent meg ezután Sarkozy, felesége ott volt mellette.

Nicolas Sarkozy a politikát együtt tanulta a kommunikációval. Amikor a jobboldali párt, akkori nevén az UDR országos gyûlésén kellett felszólalnia, úgy tûnt, hogy reménytelen a helyzete. A párt egyik legjobb szónoka után kellett kiállnia ismeretlen ifjúként a pódiumra. Sarkozy azonban, miután megkapta a lehetõséget, hogy öt perc erejéig felszólaljon, az elsõ mondataival mindenkit a székéhez szegezett. „Fiatal gaulle-istának lenni annyit tesz, mint forradalmárnak lenni, forradalmárnak, de nem úgy, ahogy az utcai tüntetések mesterei teszik” – mondta.

1974-ben az akkor még miniszterelnöki posztot betöltõ Jacques Chirac is felfigyelt a 19 éves ifjúra. Egy fogadáson azt mondta Sarkozynek: „Minisztert fogok belõled csinálni.” Ígéretét 25 évvel késõbb be is töltötte – igaz, Sarkozy addigra már kipróbálta a miniszteri bársonyszéket Edouard Balladur kormányában is.

Elsõ vezetõ pozícióját akkor szerezte, amikor harcba szállt Neuilly városka polgármesteri címéért. Bár esélytelennek számított, úgy vélte, „ez most egy olyan vonat, amire mindenáron fel kell szállni, mert a következõ nem jön egyhamar”. A francia törvények szerint az elõzõ polgármester halála után nem idõközi választás következett, hanem a képviselõ-testület választott utódot. Sarkozy munkához látott, hogy hátrányát ledolgozza: „Egyenként kellett õket meggyõznöm, hogy én vagyok a legjobb megoldás, ezért egyenként látogattam meg mindenkit. Az egyiküket négy órán keresztül gyõzködtem. Mindenáron ki akart tenni, mert a felesége már várta az ebéddel. Csak akkor távoztam, amikor ígéretet tett a támogatásra.” Az ambíciózus ifjúnak még Chirac is üzent, hogy lépjen vissza a tekintélyesebb jobboldali jelölt, Charles Pasqua (aki késõbb belügyminiszter is lett) javára. Sarkozy azt üzente vissza: „Ha Jacques Chiracnak valami mondanivalója van, nincs szüksége követre. Indulni fogok, bármi történjen is.” Az eltökéltség sikert hozott: Sarkozy 1983-ban Franciaország legfiatalabb polgármestere lett. {mospagebreak}

A túszmentõ

Új pozíciójában, sokak meglepetésére, nem kezdett el mindent felforgatni. Ellenkezõleg: minden reggel hét órakor megjelent hivatalában, és fáradhatatlanul elkezdett dolgozni azért, hogy a Párizs melletti kisváros közterei, utcái minél rendezettebbek és tisztábbak legyenek. Tudta, hogy a közhangulatot a tiszta utcák, a zöld parkok és a közbiztonság jobban meghatározzák, mint a költséges fejlesztések. Mindenki számára elérhetõ volt, és személyesen látogatta végig a város valamennyi negyedét.

A sikeres városvezetõ idõközben kiengesztelte korábbi riválisát, Charles Pasquá-t, aki kormánybiztosként maga mellé vette Sarkozyt a belügyminisztériumba. Igaz, a poszt nem volt túl jelentõs: a vegyi- és atomkatasztrófák elhárítása volt a feladatköre. Az 1986-os csernobili katasztrófa azonban így is felhívta a figyelmet Sarkozyre.

1988-ban lett elõször a francia nemzetgyûlés tagja, de karrierjét inkább a pártpolitikában igyekezett megalapozni. A jobboldal 1993-as választási gyõzelme után költségvetési miniszter lett egy 160 ezer fõt alkalmazó hivatal élén. Bár nem volt pénzügyi képzettsége, olyan sikeresen beletanult új feladatkörébe, hogy hamarosan Edouard Balladur kormányfõ „szürke eminenciása” lett. Gyorsan megkedveltette magát az újságírókkal, akiknek minden helyzetben a rendelkezésére állt, és gyakran reggelizett együtt velük. Soha nem ment hosszabb szabadságra, fõnökei nyugodtan elutazhattak, mert õ mindig riadóztatható volt.

Az országos ismertséget 1993-ban egy túszdráma hozta meg a számára, amikor városában, Neuillyben egy öngyilkos merénylettel fenyegetõzõ, testén bombákat viselõ férfi túszul ejtett huszonegy gyermeket egy helyi iskolában. Sarkozy azonnal a helyszínre sietett. Folyamatosan tárgyalt a túszul ejtett gyerekek szüleivel, és saját magát ajánlotta fel túszként a gyermekek kiszabadításáért. Két drámai nap után a kommandósok kiszabadították a gyerekeket. Az eset után Jacques Chirac személyesen hívta fel Sarkozyt, hogy gratuláljon helytállásához. {mospagebreak}

Aktív jelenlét

Chirac – akinek nem volt fia – kezdettõl fogva szinte gyermekeként kezelte az apa nélkül felnõtt Nicolas Sarkozyt, és politikai mentora lett. Sarkozy egy idõben szorosabb kapcsolatba került Claude Chirackal, Jacques Chirac lányával is, de a viszony hamarosan megszakadt. Bernadette Chirac állítólag soha nem bocsátotta meg Sarkozynek, hogy a lánya helyett mást választott, sokak szerint ez lett a fõ oka annak, hogy a Sarkozy–Chirac kapcsolat késõbb végleg megromlott.

Ez az ellentét 1995-ben egészen nyilvánvalóvá lett, amikor Sarkozy az elnökválasztáson Balladur jelöltségét támogatta Chirackal szemben. Miután Chirac gyõzött, Sarkozy ellenfelei elérkezettnek látták az idõt a leszámolásra. Eltávolították a párt belsõ köreibõl, és politikai számûzetésbe kényszerítették. Chirac árulásként értékelte pártfogoltja szembefordulását. Sarkozy persona non grata lett a pártjában: a gyûléseken röplapokat osztogattak, amelyek árulónak, gazembernek bélyegezték.

A polgármesteri székben eltöltött számûzetés jót tett Sarkozynek: sokkal higgadtabb, derûsebb, egyszersmind jóval szimpatikusabb lett a közvélemény számára. Amikor kinevezték belügyminiszterré és bemutatta a rendet és közbiztonságot ígérõ programját, az emberek úgy mentek gyûléseire, mintha színházi elõadásra járnának. „Aktív jelenlét, hetente többszöri fellépés és pozitív kisugárzás” – ez volt a módszere. A kiszámítható értékeket kínáló jobboldali programot szociális gondoskodással, például családtámogatással ötvözte, hasonlóan ahhoz, ahogyan Angliában Tony Blair a baloldali programját konzervatív elemekkel vegyítette. A 2002-es jobboldali választási gyõzelmet követõen mégsem õ, hanem a Chirac házaspár új kedvence, Jean-Pierre Raffarin lett a miniszterelnök. Sarkozy a pénzügyi és a belügyi pozíció között választhatott, és az utóbbi mellett döntött. Nem játszotta el a sértõdöttet, határozott fellépésének és az elsajátított kommunikációs fogásoknak köszönhetõen azonnal a figyelem középpontjába került. Határtalan aktivitása miatt az újságírók az „omnipresence” (mindenütt jelenlévõ) jelzõvel illették Sarkozyt, aki képes volt arra, hogy naponta a címlapra kerüljön. Sarkozy belügyminiszterként sikert sikerre halmozott. A törvény és rend jelszavával több rendõrt vezényelt az utcákra, visszaszorította a bûnözést és a kábítószer-kereskedelmet. Népszerûségét növelte az illegális bevándorlók elleni határozott fellépése. Miközben hangsúlyozta, hogy õ maga is bevándorlók gyermeke, tíz százalékkal növelte a kiutasítások számát. Az eljárások meggyorsítására a kihelyezett bíróságok a repülõtereken, kikötõkben, vasútállomásokon is ülésezhettek. Ugyanakkor a kemény kéz politikája mellett Sarkozy igyekezett egyensúlyt is tartani, és támogatta azt a javaslatot, amely meghatározott feltételek mellett szavazati jogot biztosított az Európán kívüli bevándorlóknak.

A belügyminisztériumból az út a gazdasági és pénzügyminisztériumba vezetett, ahol Sarkozy egy évtizeddel korábban már dolgozott. Az új miniszter itt is a bevált módszert alkalmazta: aktivitás határok nélkül. Még családját is átköltöztette új hivatala közelébe. A kereskedelmi hálózatokat több napon át tartó monstre tárgyalásokkal rávette, hogy csökkentsék 2-3 százalékkal az áraikat. Egyszerûen rázárta a tárgyaló delegációra az ajtót, és az étlen-szomjan tartott küldöttek végül engedtek Sarkozy akaratának.

Chirac és a jobboldal népszerûségének csökkenésével egyidõben – paradox módon – a szintén jobboldali Sarkozy népszerûsége folyamatosan emelkedett, és 2004-re már tartósan 50 százalék fölé került. Sokan azt várták, hogy kinevezik miniszterelnöknek, õ azonban egyértelmûvé tette, hogy célja az elnöki szék.

Felvetette, hogy korlátozzák két ciklusra az elnöki mandátumot, mivel így Chirac végképp kiesne a lehetséges indulók közül. Chirac ultimátum elé állította Sarkozyt: ha pártelnök lesz, ott kell hagynia a minisztériumot. Sarkozy a pártvezetés mellett döntött, és 2004 novemberében egy amerikai stílusú elnökválasztó show keretében nagy többséggel megválasztották a jobboldal vezetõjének. (Idén májusban azonban egy kormányátalakítás következtében visszakerült a belügyi tárca élére.) {mospagebreak}

Petit Nicolas

Sarkozy kritikusai úgy vélik, hogy a politikus egyetlen programpontja a hatalom megszerzése, és ha ezt teljesíti, akkor kiderül, hogy „a szekrény üres.” Emellett felróják neki azt is, hogy a tekintélyes elnökökhöz szokott franciák szemében igencsak alacsony termetû. „Petit Nicolas”, a kis Nicolas – ahogy ellenfelei csúfolják – azonban nem jön zavarba. Nyíltan vállalja, hogy az ideológiák korlátai helyett hasznosabbnak tartja a pragmatizmust. „Konzervatív vagyok, liberális érzékenységgel, és hiszek a piacgazdaságban” – nyilatkozta a Time magazinnak. „Amikor egy kérdés hever elõttem az asztalon, nem foglalkozom azzal, hogy mit mondtak errõl a múlt nagy emberei. Az ideológiákat ma a realizmus és a piac elvei váltották fel. De ha az állam beavatkozására van szükség, akkor azt sem zárom ki a lehetõségek közül.”

Ez a pragmatizmus tükrözõdött abban is, ahogy az uniós alkotmány népszavazása során az igen mellett kampányolt. A francia diákok elõtt arról beszélt, hogy az unió „olcsó mobiltelefonokat és fapados repülõjáratokat” adott nekik.

Sarkozy népszerûségének nem ártott a referendum kudarca, mivel õ elsõsorban atlanti politikusnak vallja magát: az amerikaiak és a britek felé fordul külpolitikájában, miközben barátságos gesztusokat tesz Izrael felé, és nem feltétlen híve már a palesztinoknak sem, mint Jacques Chirac.

Nicolas Sarkozy vallási ügyekben is aktív. „A köztársaság, a vallások és a reménység” címmel még könyvet is írt a témában. Ebben új szemléletet javasol: szabályozni kell az állam és a vallások közötti együttmûködést, és véget kell vetni az állam és a vallások szigorú elválasztásának. Az üzenet elsõsorban az iszlámhoz szól: Nicolas Sarkozy mindenben – beleértve a hitélet közvetlen támogatását – szeretné növelni az állam szerepét, és a közvetlen támogatást tiltó 1905. évi törvényt is szívesen módosítaná. Szerinte a „francia iszlám” alapjait kellene lerakni, és ehhez pénz kell, többek között mecsetek építésére. Cserébe az állam nemzetbiztonsági szempontból teljes ellenõrzést gyakorolna a hitélet fölött. Sarkozy szerint a nagy mecsetekben még mindig könnyebb ellenõrizni a muzulmán lakosságot, mint azokban a garázsokban, pincékben, ahol jobb híján imahelyeik találhatók.

Sarkozy számára tehát a következõ nagy cél 2007, az elnökválasztás. Ha ezen sikerrel szerepel, még az sem elképzelhetetlen, amit a brit Guardian címû lap vetett fel a minap kissé gúnyosan: ha az unió reformja során létrehoznák a társelnöki intézményt, azt Tony Blair és Nicolas Sarkozy együtt tölthetné be – amíg az egyik ki nem fúrja a másikat.

(A Political Capital kötete boltokban nem kapható, korlátozott számban megrendelhetõ a kiadó címén.)

(Forrás: Hetek, Morvay Péter)

A felolvasó használata

A honlapon található francia nyelvű szövegeket a beépített program felolvassa, ha kijelölöd a szöveget az egérrel. Ha nem tudod hogyan kell, nézd meg ezt a videót: 

Bíró Ádám könyvei

Vive la langue française!

Oublie ton passé,
qu`il soit simple ou composé,
Participe à ton Présent
pour que ton Futur
soit Plus-que-Parfait !

A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó