A francia nyelv elõtörténete

A francia nyelv az újlatin (másképpen román) nyelvek családjába tartozik. A román nyelvek – így a francia is – a latin nyelv máig továbbélõ helyi változatai. A latin pedig az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik, csakúgy mint a görög, a szláv, a kelta, a germán nyelvek, valamint a szanszkrit, továbbá a modern India legtöbb nyelve és még sok más élõ és kihalt nyelv.

Az ún. romanisztika az indoeurópai összehasonlító nyelvészet mellett önálló nyelvtudományi ág. A román nyelveket a latinból kiindulva szemléljük, míg a germán nyelvek nyelvtörténeti munkái és szófejtõ szótárai a „történelem elõtti” idõkig, a feltételezett indoeurópai alapnyelvig nyúlnak vissza. Ebbõl a szempontból az újlatin nyelvek kutatója a nyelvtudományon belül kivételes helyzetben van, hiszen a latint könyvtárnyi jól megõrzött szöveg alapján ismerjük, hasonlóképpen a korabeli történeti, társadalmi és kulturális körülményekhez. Az újlatin nyelvek között a francia nyelv egyike azoknak a nyelveknek, amelyeknek a története a legjobban feltárt nyelvtörténeti folyamat.

Az a felismerés, hogy az újlatin nyelvek a latin nyelv leszármazottai, a reneszánsz idején kezd a humanisták körében tért hódítani. Dante volt az elsõ, aki a De vulgari eloquentia (A nép nyelvén való ékesszólásról) címû mûvében utalt a francia, az olasz, a provánszi és a katalán közötti nyelvrokonságra.

Az újlatin nyelvek születésének elengedhetetlen történelmi elõfeltétele volt az a folyamat, amelynek során a latin nyelv Róma növekvõ hatalmával együtt elterjedt a Földközi-tenger egész medencéjében. Az ún. romanizáció – a provinciák nyelvi és kulturális asszimilációja – lassabban zajlott, mint a katonai hódítás. Görögországban, Kisázsiában és Egyiptomban azonban, ahol a római hódítás elõtt is erõsen terjedt a görög nyelv, a latin nem tudta azt kiszorítani. Kezdetben mindenütt erõs romanizációs tényezõ volt a hadsereg. A légiók katonái a császárság elsõ évszázadaiban latin anyanyelvûek voltak. A provinciákban a táborhelyek körül kevert lakosságú polgári települések alakultak ki a katonai tábort ellátó kereskedõkbõl, a katonák ágyasaiból és gyermekeibõl. (A több évtizedes szolgálat alatt álló legionárius ugyanis a III. századig törvényesen nem házasodhatott.)

A hadsereg azonban nemcsak hadakozott, hanem építkezett is, erõdítményrendszereket, utakat létesített, miközben a katonák a bennszülött lakossággal érintkeztek. Így a latin nyelv a társadalom valamennyi rétegében kezdett terjedni. Az elõkelõknek személyes gazdasági és politikai sikerük érdekében kellett megtanulniuk latinul. Az õslakosság tehát önként cserélte fel eredeti nyelvét a latinnal.

{mospagebreak}

A vulgáris latin

Az újlatin nyelvek közvetlen õse nem a Vergilius vagy Cicero által használt klasszikus latin nyelv, hanem a „vulgáris latin” (latin vulgaire). Bár ez az elnevezés elég szerencsétlen, hiszen a magyar nyelvben ’közönséges’-t jelent, a nemzetközi szakirodalomban régóta meggyökeresedett (angol: vulgar latin; francia: latin vulgaire; német: Vulgärlatein), ezért a továbbiakban is ezt a kifejezést használjuk. A modern francia nyelvben a vulgaire ’közönséges, durva’ jelzõ stílusjegyet jelöl, amelyet mind az egynyelvû, mind a kétnyelvû szótárak jeleznek (például foutre vulg./très fam.(faire) csinál).

A vulgáris latin az irodalmi nyelvtõl, a hagyományos nyelvi normáktól kevéssé befolyásolt tömegek beszélt latin nyelvének, rétegnyelvnek tekinthetõ. A klasszikus latin számos közkeletû, gyakori szavát nem õrizték meg az újlatin nyelvek (például a klasszikus latinban használt pulcher ’szép’ szó helyett az eredetileg ’csinos’ jelentésû bellus szó leszármazottait találjuk a francia [beau, bel, belle] vagy olasz [bello stb.] nyelvben). Elõfordult azonban, hogy mind a két nyelvi rétegben használt kifejezés fennmaradt, mint például az equus ’ló’ esetében. A mai francia nyelvben használt cheval ’ló’ nem a klasszikus latinban használatos equus szóból, hanem az ’igavonó ló, herélt ló, gebe’ jelentésû caballus szóból alakult ki, ugyanakkor a sport neve mindmáig a klasszikus latin alakot rejti : équitation ’lovaglás’.

A klasszikus és a vulgáris latin közötti különbségek a hangrendszerben is megmutatkoztak. A magánhangzók rendszerében végbemenõ változást röviden egyszerûsödésnek is nevezhetjük. A hosszú ō és a rövid ǔ zárt ọ-ban olvadt össze (például a victoire ‘gyõzelem’ szó esetében: victuriae [Diplômes Royaux VI , victoriae]).

A vulgáris latin meglehetõsen sok idegen elemet vett át, közöttük is sok a görög szakkifejezés (például a kard: spata [gr. σπάΰη, ófrancia espee, francia épée]).

A vulgáris latin további jellemzõje a továbbképzett szavak nagy száma (például az –icare rag [suffixe]: *búllicare > bouger ‘mozogni’, *cárricare > charger ‘megrak, [fegyvert] [meg]tölt’).

Ami a szóképzést illeti, legjelentõsebbek az igei elõképzõk (préfixe) voltak : ex-, de-, dis-, re-, con-, ezáltal nagyszámú új ige jött létre (például discooperire > découvrir [terepet] ’felderít’).

A francia nyelv kialakulása tehát Gallia romanizációjával kezdõdött. Idõszámításunk elõtt 118-ban Délkelet-Franciaország római provincia lett, i. e. 51-ben pedig Julius Ceasar leverte a Vercingetorix-féle felkelést, s ezzel gyakorlatilag befejezte Gallia meghódítását. Gallia õslakói az indoeurópai nyelvcsalád kelta ágához tartozó gall nyelvet beszélték.

A gall szubsztrátum mindenekelõtt helynevek, városok, törzsek nevét adta át a vulgáris latinnak és azon keresztül a franciának. A mai Paris ’Párizs’ szó egy Szajna parti kis törzs fõvárosának (Parisii) többes szám accusativusából (Parisios) származik. A következõ példa a vidéki és urbánus élet kettõsségét mutatja. A chemin ’út’ a mai chemin galliai vulgáris latin elõzménye kisebb jelentõségû helyi utat, gyalogösvényt jelenthetett, míg az országot behálózó, kõbõl épített országutat latin szóval via-nak hívták. A mai franciában a chemin (út, útvonal) is fennmaradt, de emellett a katonai terminológia az acheminer ’útba indítani, szállítani’, acheminement ’szállítás’ szavakat is használja.

A via szó voie alakban maradt fenn. A chemin és a voie szavak bizonyos szerkezetben lehetnek egymás szinonimái (például voie ferrée [= ligne de chemin de fer], más szövegkörnyezetben viszont nem felcserélhetõk egymással: indiquer le chemin ’útbaigazítást adni’ ; voie aérienne ’légi út’).

Maga a latin irodalmi nyelv is vett át néhány gall szót s ezek a francián kívül más újlatin nyelvben is továbbélnek. Ilyen például a carrus ’kocsi’ (francia char), amely a mai katonai szakszókincsben harckocsit jelent.

{mospagebreak}

A galloromán nyelv

A vulgáris latinnak a galliai változatát gallorománnak (gallo-roman) nevezzük. A következõkben azt mutatjuk be, milyen lexikális változás zajlott le a galloromán nyelvben a frank uralom hatására.

A III. század közepétõl kezdve Galliában egyre gyakoribbak lettek a germán betörések, sokasodtak a katonai vereségek, majd a száli frankok fiatal királya, akit a franciák Clovisnak neveznek, 486-ban, a soissons-i csatában, szétveri az utolsó galloromán hadvezér, Syagrius hadseregét. A frank invázió jelentõs hatást gyakorolt a galloromán nyelvfejlõdésre, amelynek legszembetûnõbb maradványait a szókincs õrzi.

Maga a guerre ’háború’ szó is germán eredetû, bár a kölcsönzés ideje valószínûleg régebbi a frank hódításnál. A frankoktól átvett szókincsen belül természetszerûen a katonai kifejezések száma a legnagyobb, amelyek egy része kihalt a középkorban a haditechnikai fejlõdés hatására (példák erre a frank *skara > ófrancia eschiere [’zászlóalj, csapat’] és a frank * tagra > ófrancia targe [’pajzs’] kifejezések).

Érdemes megjegyeznünk, hogy a magyar tárgy szavunk a targe ófrancia szóból ered.A feudális méltóságnevek között is jócskán akad frank elem. A baron ‘báró’ szónak az ófranciában általánosabb jelentései voltak: ‘vitéz, nemesember, férfi’. Talán kevesek számára ismert, hogy a maréchal ‘marsal’ szó eredeti jelentése istállómester volt.

{mospagebreak}

Az ófrancia korszak

A következõ egység a francia nyelv történetében az ófrancia korszak (ancien français), amely kezdõpontjának idõszámításunk 842 évét szokták tekinteni. Ebbõl az idõbõl származik a strasbourgi eskü, az elsõ ránk maradt francia szöveg.

Ezzel véget is ér francia nyelv elõtörténete, elkezdõdik a szorosabb értelemben vett francia nyelvtörténet. Az ófrancia korszak a XIV. század elsõ évtizedeivel záródik. A korszak elsõ évszázadai a feudális anarchia körülményei között teltek, központi hatalom nélkül, darabokra hullott országban. Egységes ófrancia nyelv tulajdonképpen nem volt, csupán a maga nyelvváltozataiban létezett.

A korabeli nyelvemlékek közül – a már fentebb idézett strasbourgi eskün kívül – különösen nagy figyelmet érdemel a XI. században keletkezett Roland-ének. Ebben az idõben az irodalmi nyelv kapcsolata igen eleven volt az írni-olvasni nem tudó tömegek beszélt nyelvével. Az irodalmi mûveknek azért van nagy nyelvészeti értékük, mert friss és naiv közvetlenséggel tükrözik koruk beszélt nyelvét.

A vulgáris latintól az ófranciáig a magánhangzók rendszere nagyon mélyen átalakult. E változásokból az alábbiakban csak néhányat sorolunk fel, a teljesség igénye nélkül.

A hangsúlyos szótag középnyelvállású magánhangzói diftongusokként, kettõshangzókként jelennek meg. A nyílt o-ból átmeneti szakaszok után ue, a zárt o-ból eu lett. Az eu és ue kettõs hangzók az ófrancia korszak vége felé közeledtek egymáshoz az ejtésben, végül a mai [ö] hangban estek egybe. Írásmódjuk is a legtöbb esetben eu formában egységesült: fŏ(c)um > fueu > feu ’tûz’, ŏpera > uevre (mai francia œuvre ’mû munka’). Ezt az alakot õrzi a katonai terminológiában használt manœuvre ’manõver’ szó is.

A másik jelentõs változás a hangszínmódosulás volt. A hangsúlyos a hang szabad helyzetben (amikor mássalhangzócsoport nem követte) e-vé módosult: navem > nef ‘hajó’ (régies kifejezés), mare > mer ‘tenger’, mortalem > mortel ‘halálos’.
Bár a nef szót már nemigen használják eredeti jelentésében, szóösszetételben elõfordul, mint például: aéronef ’légijármû’. Itt kell megjegyeznünk, hogy a tenger szóhoz tartozó szóbokor több eleme a mai francia nyelvben kiejtésben és írásban egyaránt megõrizte az a betût, illetve hangot (például marin ’tengerész’; maritime ’tengeri’; la Marine Nationale [Francia] Haditengerészet, marsouin ’tengerészgyalogos’, sous-marin ’tengeralattjáró’ stb.).

A harmadik fontos nyelvi jelenség a nazalizáció volt, melybõl csak egy, a katonai szaknyelvben gyakran elõforduló példát emeltünk ki: camptum > champ ‘mezõ’. A mai francia katonai szaknyelvben e szó számos szókapcsolatban van jelen (például champ d’exercices / manœuvres ‘gyakorlótér; champ de tir ‘lõtér’; champ de bataille ‘csatatér, harcmezõ’; champ de mines ‘aknamezõ’).

A mássalhangzók terén is számos változás figyelhetõ meg a latinhoz képest. A latin p és b helyén v-t találunk az ófranciában, amit mássalhangzóközi, ún. intervokális mássalhangzó gyengülésnek neveznek: caballum > cheval.
Az ófrancia szókincs idegenszerû a modern franciához szokott olvasó számára. A mai francia nyelvben ugyanis rengeteg szó van, amelyet nem folyamatos hagyományozás után örökölt a latinból, hanem a tudományos vagy egyházi latinságból kölcsönzött át. Az ún. tudós szavak (mots savants) beáramlása csak a XII. században indul el: adversarie>adversaire ‘ellenség’.

Az ófrancia szövegekben lépten-nyomon találkozunk olyan elemekkel (igékkel és fõnevekkel egyaránt), amelyek azóta eltûntek a nyelvbõl: occidere > ocire (tuer ’megölni’), vetare > veer (empêcher, interdire ’akadályoz, megakadályoz’), hostem> ost (armée ’hadsereg, haderõ, honvédség’).

Ez utóbbi példa azért érdekes, mert a mai franciában viszont máig használjuk az alábbi szavakat : hostile (melléknév) ‘ellenséges valakivel / valamivel szemben’; hostilement (határozó) ‘ellenségesen’; hostilité (fõnév) ‘ellenségeskedés’.
Az ófrancia szókincsben nagy számban találunk a középkor végére kihalt germán eredetû elemeket is, amelyek fõként a hadviselés és fegyverzet fogalomköréhez tartoztak. Ilyenek voltak például a brant ‘kard, penge’ és a broigne ‘páncéling’ ófrancia szavak.

Az ófrancia nyelv gazdagodott ófelnémet (espie: guetteur, espion ’õrszem, kém’) és arab (amiral ’admirális’) nyelvekbõl átvett szavakkal is, ez utóbbiakat a keresztes hadjáratok folyamán vették át.

Következzen néhány példa a szóalkotásra és szóképzésre. Az ófrancia viszonylag kis számú, de igen produktív képzõvel rendelkezett. Közülük néhány azóta teljesen kihalt. Az -ia képzõ például túlélte a frank hódítást, de késõbb nyomtalanul eltûnt: Francia > France ‘Franciaország’. A mellélnévképzõk igékhez vagy fõnevekhez csapódtak : poesteïf: puissant ‘hatásos, erõs’. Az -eiier, -oiier, igeképzõk a vulgáris latinra, (-idiare), mely a görög képzõre (– iziare : ίζειν) vezethetõk vissza. Ilyen volt például a ‘háborúzni’ ige: osteiier: faire la guerre.

{mospagebreak}

A középfrancia korszak

Középfrancia korszaknak (moyen français) a XIV. század elejétõl a XVI. század végéig terjedõ idõszakot nevezik. Ha azonban a szókincs fejlõdését tekintjük, a XVI. század, a francia reneszánsz kora, kétségtelenül önálló egységet képez (amelyet külön bekezdésben tárgyalunk).

A XIV. és a XV. századra a mélyreható és viszonylag gyors nyelvszerkezeti változások voltak jellemzõek, amely során az ófrancia lényegileg új nyelvvé, modern franciává alakult. E változások kevésbé látványosak, mint azok, amelyek a latin és az ófrancia között játszódtak le, mert a szövegekben csak részlegesen tükrözõdtek. Ennek egyik oka az volt, hogy maga a helyesírás nagymértékben eltávolodott az élõ kiejtéstõl.

A XV. században a francia szókincs minõségi változáson ment át. A fordításokon és a latinos mûveltségû írókon keresztül tömegével áramlottak a nyelvbe latin, illetve a latinon keresztül görög kölcsönszavak. A ma is élõ latin kölcsönszavak mintegy 20-30 százaléka ebben a korban került be a francia szókincsbe. Ilyenek például a section ’szakasz’ vagy a métropole ’anyaország’ szavak.

Egyes katonai kifejezések azóta szinte teljesen elvesztették akkori jelentésüket. Az olasz eredetû salade ’saláta’ szó esetében például már csak a hadtörténészek vagy nyelvészek ismerik a szó XV-XVII. századi jelentését, ami a páncél fejet takaró része volt, nyitott vagy zárt sisak, de jelentette a katonát is, aki viselte. Az egynyelvû francia szótárak ugyan jelzik még e szó második – történelmi – jelentését a köztudatból azonban egyre inkább kiszorul.

{mosimage}

A hangrendszerbeli változások között rendkívül lényeges volt a mássalhangzók gyengülési folyamata. A középfrancia korban a kiejtésbõl már tejesen eltûnt a mássalhangzó elõtti szóbelsejei -s, bár a helyesírás még évszázadokig õrizte (például a teste a mai franciában tête ‘fej’). Egyes katonai szakkifejezésben ez a szó árnyaltabb jelentéseivel fordul elõ:

– tête ’fej, hegy’: fusée à tête chercheuse ’keresõfejes rakéta’;
– tête valaminek az eleje, ’fõ-, él-’: tête d’une colonne de soldats ’hadoszlop eleje’; tête de peloton ’élboj’; occuper une tête de pont ’hídfõállást elfoglal’.

A középkori francia helyesírásban a „tudós” jelleget hangsúlyozó etomologizáló divat következtében minden szükséglet nélkül bonyolították a szavak írásképét olyan betûkkel, amiknek semmi közük nem volt a kiejtéshez. Így lett a tens ’idõ’ szóból temps, mivel a latin alak tempus volt.

Az [s] hang írására a középkori franciában több lehetõség volt: s, c, ss, sc, sõt egyes esetekben t más nyelvekbõl átvett szavak esetében, amennyiben i követte. A défense ’védelem’ szót kétféleképpen írták: defense / deffence.

Egy másik, máig ható változás a szóvégi -x megjelenése volt. Az ófrancia kéziratokban az -x betûre emlékeztetõ rövidítés az -us szóvég jele volt. Az írásrendszer fejlõdése során azonban ennek az -x jelnek az értéke feledésbe ment, a szóvégi -s egyik változatának tekintették. A chevaus ’lovakat’, majd ’lovak’ alak átírása chevaux volt. Mikor az x jel értéke megváltozott, a chevaux helyesírást kezdtek alkalmazni. Innen a máig érvényes szabály, amelynek értelmében egyes fõnevek többes számában -x áll -s helyett (például général, généraux ’tábornok, tábornokok’).

{mospagebreak}

A francia reneszánsz

A százéves háború gyõzelmes befejezése után, a XV. század utolsó évtizedeire megszületett az erõsen központosított francia monarchia. A francia nyelv behatol a szellemi tevékenység szinte valamennyi területére. A francia nyelv széles körû használata megfelelt a királyság érdekeinek, így a francia formálisan is államnyelvvé vált s a hivatalos nyelvhasználatból kiszorította mind a latint, mind a nem francia nyelvjárásokat és nyelveket.

Az újjászervezõdött feudális állam hamarosan megkezdte hódító politikáját, megindultak az itáliai hadjáratok. Bár katonai és politikai téren ezek a hadjáratok – kiélezve a viszonyt a német-római császárokkal – csak múló sikereket hoztak, fontos szerepük volt a társadalmi és kulturális fejlõdésben.

Az erõteljes olasz kulturális hatást mutatja a nagyszámú olasz jövevényszó a mûvészeti élet, a társas élet, a szórakozás, valamint nem utolsósorban a katonai élet területén. Ide tartoznak az escorte ’fegyveres kíséret’; infanterie ’gyalogság’; caporal ’tizedes’; soldat ’katona’ szavak is. A spanyol nyelvi hatás az olaszénál sokkal kevésbé volt jellemzõ, de máig jelen van a francia nyelvben, mint például a casque ’sisak, sapka’ szó, gondoljunk csak az ENSZ katonákra, akiket Casques bleus-nek neveznek. A szókincs gyarapításának a fõ forrása azonban továbbra is a latin volt (például grade ’rendfokozat’).

{mospagebreak}

Az újfrancia korszak

Az újfrancia korszak a XVII. század elsõ éveiben kezdõdött és mindmáig tart. Az alábbiakban külön részenként elemezzük a XVII, a XVIII., majd a XIX. század elsõ felétõl máig tartó szakaszt.

XVII. században alakul ki a klasszikus irodalmi nyelv. A francia királyi udvar hivatalos költõje François de Malherbe volt. Malherbe nem annyira alkalmi versei, mint inkább a klasszikus francia irodalmi stílust és nyelvet megalapozó zsarnoki szigorúságú nyelvi-poétikai doktrinái miatt vált ismertté. Nézetei szerint számûzni kell a franciából a latinizmusokat, az archaizmusokat, a tájjellegû szavakat és a szaknyelv szavait. Ilyen volt például az appareil ’készülék, gép’ szó is, amely a mai francia katonai szaknyelvben a repülõ vagy helikopter szinonimája is. Malherbe halála után, 1635-ben alakul meg a nyelv fejlesztésére és védelmére a legfõbb, immár hivatalos testület, a Francia Akadémia.

Az akadémia feladatul kapta, hogy megalkossa a francia nyelv szótárát és nyelvtanát. (Az elõbbin hatvan évig dolgozott, az utóbbit lényegileg sohasem alkotta meg.) Több mint fél évszázados vajúdás után, 1694-ben jelent meg az akadémia szótárának elsõ kiadása. A szókincs számszerû fejlõdése Malherbe hatására negatív irányú volt. A számûzött szavakból hosszú listát lehetne összeállítani. Kiszorítottak az irodalmi nyelvbõl olyan szavakat is, amelyek szakmai kifejezésként máig megvannak. Ilyen például a glaive ’kard’, melynek a mai francia nyelvben ünnepélyes, régies stílusértéke van. A tudomány, a technika, a kereskedelem fejlõdése ebben a században is gazdagította a nyelvet. A továbbképzett vagy összetett alakok száma igen kicsi, csak néhány százra tehetõ (például savoir-faire ’hozzáértés, szakértelem’).

A XVIII. század a nyelv évezredes fejlõdésének egészet tekintve kevésbé volt sorsdöntõ, mint a XVII. század. A nyelv szerkezetében alig következtek be változások.

A magánhangzó-rendszerben említést érdemel a már régebben elterjedt, de a tudatos nyelvmûvelõktõl elítélt ejtés feltartóztathatatlan elõretörése: az oi betûcsoport [wa] ejtése a XVIII. században általánosult a hagyományos [wê] helyett, például a poignard ’tõr’ szóban is. A szókincs fejlõdésére mindenekelõtt a felvilágosodás eszméi nyomták rá bélyegüket.
A klasszikus nyelvekbõl átvett szavak száma sok ezer. Ezek rendszerint technikai, jogi, filozófiai szakkifejezések. Ebben az idõszakban áramlanak a francia nyelvbe nagyobb tömegben anglicizmusok, elsõsorban politikai és közjogi szakkifejezések formájában. A francia forradalom szintén hagyott nyomokat a francia nyelv szókincsében. Sok többszavas, gyorsan állandósult kifejezés is született, mint például a cour martiale ’hadbíróság’, vagy orde du jour ’napirend’. A XIX. század eleje óta a francia nyelv hangrendszere és nyelvtani szerkezete szinte alig változott. Más szempontból azonban az utóbbi két évszázad a francia nyelv történetének egyik legeseménydúsabb szakasza volt. Gondolunk itt a szókincs gazdagodására, az irodalmi stílusok változására, mindamellett rendkívül meggyorsult a nyelvjárások eltûnésének, a lakosság nyelvi egységesülésének a folyamata. A technikai és gazdasági fejlõdés, az új tudományos eredmények soktízezres nagyságrendû szakkifejezés-anyaggal gazdagították a francia nyelvet.

Jelen cikk keretében nem tudunk vállalkozni a mai francia katonai szaknyelv szinkron vizsgálatára, ezért az alábbiakban a francia szókészletben végbemenõ néhány tendenciát mutatunk csak be, a teljesség igénye nélkül.

A francia nyelv szókészlete továbbra is folyamatosan gyarapodik idegen nyelvekbõl vett jövevényszavakkal. A szókölcsönzés elemeinek nagy része görög–latin elemekbõl tevõdik össze, mint például az automobile ’autó, kocsi’ hibrid szó esetében. Az elsõ elem görög: auto- jelentése ’önmaga, saját maga’; második elem latin: mobilis ’mozgó’. A beszélt nyelv csak a rövidített auto alakot használja, akárcsak a magyarban (autó). Néhány év óta a párizsi tömegközlekedésben ún. carte mobilis-szal is lehet utazni, amely a budapesti napi vagy túrista-jegynek felel meg. Egy másik példa a hibrid összetételekre a görög genos, geno ’faj’ és a latin cadere ’megölni’ igébõl származó -cide képzõ összetételébõl létrejött génocide ’népirtás’ szó.
A szókincsfejlõdés egyik legaktuálisabb és máig legvitatottabb problémája az angol szavak tömeges beáramlása. A szókölcsönzés – mint arra korábban utaltunk – már a XVIII. században megkezdõdött.

Az idegen szavak között sok a mesterséges kifejezés, amely az amerikai életmód majmolásának köszönheti a létét. Ezek az ún. konnotatív jövevényszavak, amelyekre létezik a befogadó nyelvben szó (pl. week-end / fin de semaine ’hétvége’).
A következõ eset jó példája az angol szavak, szakkifejezések szükségtelen használatának. Több mint tíz éve, nem sokkal a NATO - Békepartnerségi Katonai Nyelvképzési Központ (BKNYK) megalapítása után, a három hónapos intenzív nyelvtanfolyamot megtekintõ francia katonai attasé szárnysegédje Centre PfP néven emlegette az intézetet. Néhány hallgatónk elõször némileg zavarba jött, hiszen az angol Partnership for Peace (PfP) kifejezésnek van francia megfelelõje: Partenariat pour la Paix (PpP.).
A konnotatív jövevényszavak mellett megkülönböztetünk ún. denotatív jövevényszavakat, amelyek a befogadó nyelv kultúrájában nem léteznek (például dollar ’dollár’; café ’kávé’).

A szókincsfejlõdés másik módja a szóalkotás, amely a nyelvben már meglevõ vagy oda bekerült elemek felhasználásával hoz létre új szavakat. A szóalkotás egyik lehetséges módja a szófaji átcsapás. Ilyen például a melléknevek fõnevesítése. A fõnév sokszor egy jelzõs szerkezetbõl a fõnévi elem elvonása után alakul ki: (une lettre) circulaire ’körlevél’. Ennek érdekes esete a Rouget de Lisle által 1792-ben írt chanson marseillaise ’marseille-i dal, melyet a marseille-i katonák a Tuilériák ostromakor énekeltek, s amelybõl a francia himnusz (Marseillaise) elnevezése is származik. Fõnevesített melléknevek egyes jelen- vagy múltidejû melléknévi igenevek is, például blessé ’sérült’. A szóalkotás másik módja a szóösszetétel. Egyes esetekben az összetétel elemei már annyira egybeolvadtak, hogy azokat egybe is írjuk: gendarmes (gens ’emberek’+ d’armes ’fegyveres’).

* * *

A fentiekben a francia (katonai) szókincs történeti változásaira mutattunk példákat.

A galloromán korszak óta a francia népet, a francia társadalmat, a francia kultúrát és a francia nyelvet számos külsõ és belsõ hatás érte. A kölcsönszavak, szóalkotások és szóképzések gazdagították a nyelvet, egyes szavak viszont kihaltak. Változott a hangrendszer, a kiejtés és a helyesírás is.

Nádasdy professzor úr „Miért változik a nyelv?” címû elõadásában a szókincsbeli változást nem tekinti nyelvi változásnak: „... az igazi nyelvi változás mindig rendszerre és sohasem valamely szóra vonatkozik. Például ha egy nyelvben megjelenik a névelõ (mint a 15. századi magyarban: a kutya, egy kutya), akkor azt mindenütt kötelezõ használni...A változás csak szabályszerû lehet, mert a nyelv: rendszer, nem pedig elemek (szavak, hangok stb.) halmaza. Az olyan változás, amely csak egyetlen szót érint, nem számít nyelvi változásnak.”

Nekünk nyelvtanároknak azonban feltétlenül figyelemmel kell kísérnünk a szókincset, különösen a katonai terminológiát érintõ változásokat, hogy megértsük, helyesen használjuk az új szakkifejezéseket, hogy végül átadhassuk azokat a francia nyelvet tanuló hallgatóknak.

Forgácsné dr. Göttler Viktória

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Bárdosi Vilmos–Karakai Imre: A francia nyelv lexikona. Corvina, 1996
Nádasdy Ádám Miért változik a nyelv? címû elõadása 2006. 03. 12-i nyomat. Az elõadás a Mindentudás Egyeteme rendezvénysorozaton hangzott el.

Pálfy Miklós: Francia–Magyar kéziszótár. Grimm Kiadó, Szeged, 1999

József Herman: Pécis d’histoire de la langue française. Nemzeti Tankönyviadó, Budapest, 1967

Dictionnaire de la langue française – lexis Librairie Larousse, 1989

La Surprise : dictionnaire des sens perdus, Larousse, 1990