Lomb Kató (szül. Szilárd Kató, Pécs, 1909. február 8. – Budapest, 2003. június 9.) tolmács, fordító, a világ első szinkrontolmácsainak egyike.

Eredetileg fizikából és kémiából doktorált, de érdeklődése miatt hamar a nyelvek felé fordult. Kilenc-tíz nyelven tolmácsolt (négyen felkészülés nélkül is), illetve hat nyelven fordított szakirodalmat és olvasott szépirodalmat. A publicisztikai szövegeket további kb. tizenegy nyelven tudta megérteni. Mint fogalmazott, összesen tizenhat nyelvvel keresett pénzt (angol, bolgár, dán, francia, ivrit, japán, kínai, latin, lengyel, német, olasz, orosz, román, spanyol, szlovák, ukrán).

E nyelveket javarészt önerejéből, autodidaktaként tanulta meg. Önmagát legszívesebben „lingvistának” nevezte (szembeállítva a „nyelvész” kifejezéssel), olyan emberre utalva, aki praktikus célokból, érdeklődésének kielégítése végett sajátít el több nyelvet.

Hosszú életét – saját bevallása szerint – nem is a nyelvtudás, hanem a nyelvtanulás világította be. Ennek örömét több kiadást megért műveiben, (rádiós és nyomtatott) interjúkban, beszélgetéseken próbálta átadni újabb és újabb generációknak.

Tolmácsként mind az öt kontinenst bejárta, a világ negyven országában megfordult, s utazásai során szerzett élményeiről, átélt kalandjairól külön könyvében számolt be (Egy tolmács a világ körül).

Nyelvtanulási módszere, elvei

Kulcsszava mindenekelőtt az érdeklődés volt: a latin interesse szó (angol interest, francia intérêt stb.) magyarra kétféleképpen is fordítható: érdek vagy érdeklődés, közösen motiváció. Ez azt jelenti, hogy válaszolni tudunk ezekre a kérdésekre: „Mennyire érdekel ez engem? Mit akarok ezzel? Mit jelent ez nekem? Mire jó ez nekem?” Nem hitt az úgynevezett nyelvtehetségben.

A nyelvi készséget egy tört alakjában szerette kifejezni, melynek számlálójában a motiváció áll (ami által még a legszorosabb munka mellett is elcsíphetünk naponta legalább egy tízpercet), nevezőjében pedig a gátlás (a megszólalástól, az ügyetlenségtől, a kinevetéstől való félelem).

Meggyőződése szerint minél erősebb bennünk a motiváció, és minél inkább félre tudjunk tenni a gátlást, annál hamarabb tudjuk birtokba venni a nyelvet.

Ahogy fogalmazott, a nyelvek világában három „autó”-val közlekedik, nevük: autolexia, autográfia és autológia. (E görög eredetű szavak elemei közül az auto- az önmagát jelenti, a -lexia, -gráfia és -lógia pedig az olvasást, írást és beszédet.)

A nyelvi készséget egy tört alakjában szerette kifejezni, melynek számlálójában a motiváció áll, nevezőjében pedig a gátlás, a megszólalástól, az ügyetlenségtől, a kinevetéstől való félelem.

Az autolexia az önmagamnak való olvasást jelenti: a könyv, amit egyedül fedezek fel, ami mindig újat és újat nyújt, amit bárhová magammal vihetek, ami nem unja el a kérdezősködést.

Az autográfia az önmagamnak való írást jelenti, amikor a gondolataimról, élményeimről, mindennapjaimról megpróbálok épp azon a nyelven írni, amit tanulok; nem baj, ha butaság, nem baj, ha hibás, nem baj, ha egy-egy szó kimarad.

Az autológia az önmagammal való beszélgetést jelenti, amikor a gondolataimat, vagy amit épp az utcán látok, megpróbálom jártomban-keltemben a tanult nyelven kifejezni, eldiskurálok magamban.

Maga is unta a nyelvkönyvek mondvacsinált dialógusait, ezért kedvenc módszere az volt, hogy beszerzett egy eredeti regényt egy számára vadidegen nyelven, amelynek témája őt magát is érdekelte (legyen az detektívtörténet, szerelmes regény, vagy akár műszaki leírás is megfelel), és abból fejtette meg, silabizálta ki a nyelv alapjait: a nyelvtan lényegét és a legfontosabb szavakat.

Nem hagyta, hogy a ritka, bonyolult kifejezések elakasszák: ezeket átugrotta, mondván: ami fontos, az előbb-utóbb úgyis felmerül újból, ha kell, megmagyarázza magát. („Sokkal nagyobb baj, ha elízetlenedik kezünkben a sok megszakítástól a könyv, mint ha nem tudjuk meg, hogy kökény- vagy galagonyabokor mögül figyeli-e a detektívfelügyelő a gyilkost”[2]) Így szótárra sincs igazán szükségünk: csak elveszi a kedvünket a szöveg olvasásának, felfedezésének örömétől.

Amire magunk jövünk rá, azt úgyis sokkal inkább megjegyezzük. E célra mindig saját könyvet használt, mivel olvasás közben kiírta magának a lap szélére, amit magától megértett a szövegből. – Így az ember nem kerülheti el, hogy előbb-utóbb felszedjen valamit a nyelvből – mivel nem hagyja nyugodni, hogy ki a gyilkos, vagy hogy végül igent mond-e a lány.

E módszert egyébként már Kosztolányi Dezső is sikerrel alkalmazta, még Lomb Kató előtt: egyik nyaralása folyamán szinte szakasztott ugyanígy tanult meg portugálul (l. Nyelv és lélek). (Forrás Wikipédia)

Interjú a Hetek oldalán Lomb Katóval