Lakossága 2,8 millió; területe: 27 000 négyzetkilométer; központja: Rennes, amelynek lakossága 200 000 fõ; 347 kilométerre van Párizstól. Más fontosabb városai: Brest, nagy kikötõ, lakossága: 64 000 fõ; Quimper, lakossága 60 000 fõ; St-Brieuc, lakossága 51 000 fõ; St-Malo, kikötõ, lakossága 47 000 fõ; Vannes, lakossága 45 000 fõ.

A valaha szegény és elszigetelt Bretagne, amely ma virágzó régió (2,8 millió lakosa van), Franciaország egyetlen kelta vidéke, és bizonyos értelemben több köze van Írországhoz és Waleshez, mint Franciaország többi részéhez.

Ezen a viharvert vidéken élõ emberek kemények és törekvõek, mégis álmodozóak és lírai alkatúak. Erõs identitásérzésük van, és szorosan kötõdnek hagyományaikhoz és kultúrájukhoz, amelyeken még ma is érzõdik az õsi kelta legendák hatása. Bretagne terjedelmes, gránitalapzatú félsziget, amely az Atlanti-óceánba nyúlik. Erõsen csipkézett, 3000 kilométer hosszú partvonala van, amelynek északi és nyugati része általában sziklás, néhány merész hegycsúcsot is beleszámítva, ám a szárazföld belseje felé termékeny síkságok vannak.

A déli part az alacsony, bokros folyótorkolatok és az enyhébb éghajlat miatt szelídebb. A központ, Rennes kivételével majdnem mindegyik nagyváros a tengerparton vagy annak közelében van: a hajózás és a halászat századokon át kulcsfontosságú tevékenység volt a bretonok számára. Brest széles, természetes kikötõje még ma is a francia haditengerészet fõ atlanti bázisa, bár jelentõsége hanyatlóban van. Lorient kikötõjében egymás mellett található a haditengerészet és a halászat, más kikötõk viszont, beleértve Douarnenez-t, Paimpolt, valamint Concarneau és St-Malo szépséges régi, megerõsített kikötõit, halászati központok.

A breton tengerparton sok a finom homokkal borított strand, ami vonzza a nyaralókat, ám a nyár rövid. Dinard, Perros-Guirec és Benodet a fõ nyaralóhely, a vitorlázás viszont La Trinitében népszerû. A vonzó tengerparttal ellentétben a hátország szegény és szinte lakatlan: felföldi hegytömb, ahol szél üvölt a mocsarak felett; a víztelen Arrée-hegységben éri el legmagasabb pontját (400 méter). A szürke gránitból épült régebbi breton házak egyszerûek, de méltóságteljesek.

Az éghajlat tipikusan atlanti, enyhe és nedves, a napsütést gyakran váltja fel vihar. Azt mondják, más kelták lakta vidékhez hasonlóan, az éghajlat itt is segít magyarázatot találni az emberek temperamentumára, akik ékesszólóak és szenvedélyesek, mint az írek, hó­bortosak, mint a walesiek, mégis gyakorlatiasak és ke­ményen dolgoznak, mint a skótok.

A bretonok zömök testfelépítésûek, arcbõrük világos, szemük kék vagy szürke, és a legtöbb hajós néphez hasonlóan szívósak. Hosszú küzdelmük az elemekkel sok emberi életbe ke­rült, ami kifejlesztette bennük a tragédiák iránti erõs érzéket, s azt, hogy szinte fatalista módon vélekednek a halálról. A templomok külsõ falán látható különös kõkálváriák és a csontkamrák, a helyi szentek és a pardonnak nevezett katolikus ünnepek a régi vallási múlt bizonyítékai.

A bretonok ma már kevésbé vallásosak, mint valaha, de a miselátogatók száma, amely a falvakban eléri a lakosság huszonöt százalékát, még így is kétszerese a franciaországi átlagnak. A vallásosságnak pogány alapjai vannak. A legelsõ betelepülõk menhírek és dolmenek hosszú sorát állították fel (Carnac mellett még mindig láthatóak), amelyeket az elsõ kelta telepesek felhasználtak saját druida rítusaikhoz. A legnagyobb kelta hódító sereg az i. sz. 5. században érkezett az akkori Anglia és Írország területérõl. Mihelyt fölvették a kereszténységet, ezek a kelták tovább finomították a Merlinrõl, a varázslóról és az Artúr királyról szóló meséket; ez utóbbit egyébként a bre­tonok a "Brocéliande"-dal, egy erdõvel kapcsolták össze, amely vélhetõen a Rennes közeli Paimpont-erdõ volt. Igaz ugyan, hogy Camelot, Artúr király vára minden valószínûség szerint Angliában lehetett, a breton mitológia alapját mégis ezek a legendák képezték, ahogy a Trisztánról és Izoldáról, ír szerelmérõl szólók is.

Bretagne hétszáz évig volt önálló hercegség, csak 1532-ben csatolták a francia koronához. Ám a parlamentje még ezután is fennmaradt, ahogy a kereskedel­mi jelentõsége is. Bretagne-t az 1789-es forradalom után département-okra osztották; késõbb, amikor 1964­ben korszerû régió lett, megfosztották Nantes-tól, régi fõvárosától, amelyet sok breton legnagyobb bánatára a Pays de la Loire-hoz soroltak. E büszke népben erõ­sen megmaradt a nemzeti érzés, akár csak a skótokban, és a második világháború óta igen sokan érezték felhá­borodva azt, hogy Párizs mellõzi, sõt, ami rosszabb, gyarmatosítja õket. Az elszakadás-pártiak egy törpe ki­sebbsége még erõszakhoz is folyamodott, de sosem élveztek sok támogatást. A bretonok többsége nem tartja reálisnak a valódi kiválást.

Ráadásul a nyolcvanas évek reformjai óta több beleszólásuk van ügyeikbe. A kormányzat már a hatvanas-hetvenes években sokat tett azért, hogy segítsen ezen a régión gazdasá­gilag, hiszen Bretagne-nak nem volt ipari múltja, és megszenvedte, hogy az Európai Közösség legszélsõ pontján, periférikus helyzetben van. Arra ösztönöz­ték a francia elektronikai és autógyártó cégeket, hogy Rennes-be és a régió más városaiba telepítsenek kiren­deltségeket. Nukleáris és ûrkutató központokat, vala­mint kutatóintézeteket létesítettek, ez tette Bretagne-t a nagyra törõ telekommunikációs program vezetõ kí­sérleti övezetévé. Valójában a kormányzat több pénzt pumpált ebbe a régióba, mint bármelyik másikba.

Bár ez nem elégítette ki azokat, akik a politikai ön­kormányzat hívei voltak; a talpraesettebb bretonok kö­zül néhányan idõközben kezükbe vették saját dolgaikat, hogy modernizálják a mezõgazdaságot, és visszaszerez­zék régi szerepüket a tengeren túli kereskedelemben, amely az övék volt a Napóleon-kori központosítás meg­szorító intézkedései elõtt. Ebbõl a szempontból nagyon örültek, hogy a britek és az írek beléptek az Európai Közösségbe.

A helyi ügyekben Alexis Gourvennec a kulcsfigura az északi Finistère-bõl. A hatvanas években õ szervezett hatalmas szövetkezetet a Morlaix környéki termékeny síkságon mûködõ zöldségtermelõ gazdasá­gokból, amelyek így rá tudták kényszeríteni akaratukat a párizsi nagykereskedõkre, akik hosszú idõn át kizsák­mányolták õket. Késõbb, a hetvenes években más helyi parasztgazdákkal létréhozta a Breton Hajótársaságot, amely rendkívül sikeres hajózási útvonal lett; jelenleg ez szállítja a breton termékeket Nagy-Britanniába és a brit turistákat Franciaországba. Gourvennec rendkívül lelkesedik az ötletért, hogy létesítsenek egy fontos nyu­gati kereskedelmi útvonalat; amely Spanyolországból kiindulva Bretagne-on át Glasgow-ig húzódna. "Mi, kelták túl sokáig nem törõdtünk egymással - mondja. - Vissza kell térnünk az õseink által fenntartott törté­nelmi kapcsolatokhoz."

Gourvennec abban is segített; hogy forradalmasítsák a breton földmûvelést. A régióban hosszú idõ óta nagy lehetõség lappangott, de ezt nem aknázták ki kellõen; mivel a gazdaságok többsége túl kicsi, rosszul fölsze­relt és elmaradott volt. Bár az ötvenes' évektõl a pa­raszt lakosság háromnegyede Párizsba és a breton váro­sokba költözött; a mezõgazdasági termelés mégis emel­kedett. Jelenleg Bretagne termeli meg a francia tejipar 22 százalékát, az articsóka és karfiol 64 százalékát; és adja a disznó- és baromfi állomány, valamint a tojáster­melés 45 százalékát: Olykor talán túlságosan is sikere­sek voltak, ezért aztán a tejgazdaságok tulajdonosai igen dühösek az Európai Közösségre; amely arra köte­lezte õket; hogy fogják vissza a többlettermelést.

A helyi konyha szilárdan támaszkodik a helyi élel­miszerekre: friss osztrigára és garnélarákra, tengeri kagylóra, fokhagymásan sütött óriáskagylóra, cotriade-­ra (gazdag halragu), homárra vagy ördöghalra; à l'ar­moricaine módra (bõséges barnamártás; fokhagymával és konyakkal) és így tovább. Kevés ételspecialitás van, ám a gigot, a sült ürücomb ízletes, ahogy a plougasteli eper is, amikor eljön a szezonja. Minden crêperie-ben (palacsintázó) kapható vékony, töltött palaesinta. He­lyi szõlõbõl készült bor nincs, de az almabor népszerû.

A mai kor nagyot változtatott a hagyományos vidéki életen; és bár néhány felföldi gazdaság még elmara­dott, többségük mára kiemelkedett a régi; mindenre kiterjedõ szegénységbõl. Ám ezzel együtt sok minden eltûnt az egykori festõi népmûvészetbõl is. A különle­ges alkalmakat leszámítva ma már kevés nõ viseli a hí­res breton coiffe-ot (fehér csipkébõl készült fejdísz), a korszerû ruházkodás, autó; bútor és mai zene betört a régi életstílusba. Igaz, az elmúlt húsz év tanúja volt né­hány kísérletnek, hogy újjáélesszék ezt a kultúrát, ami­nek élén fõként fiatalok állnak, a bretonok vágyát kö­vetve, hogy megõrizzék nemzeti identitásukat. Újraszü­letett a népviseletben eljárt néptánc, népzene együttesek alakultak: így mutatják be a méltóságteljes; lassú tánco­kat a helyi bombarde, égy oboafajta, és a biniou; egy duda­fajta hangjára. Újra divatba jött a faragott rusztikus bú­tor is; amely valaha olyan jellemzõ volt a régióra, viszont egészen a közelmúltig csûrökben porosodott.

Azt is megkísérelték, hogy újjáélesszék a régi breton nyelvet, amely a walesire hasonlít. A franciák eredetileg megpróbálták teljesen kiirtani, és ha egy gyerek breto­nul beszélt az iskolában, megbüntették. Aztán a hatva­nas években enyhült ez a politika, s ma már a breton nyelvet is lehet választani az érettségihez. (Bár a diákok többsége inkább az angolt tanulja második nyelvként.) A mindennapi használatot illetõen még az idõsebb em­berek között is kihalóban van, és négy breton közül csak egy beszéli az anyanyelvét. A nyelv újjáélesztését fõleg néhány értelmiségi szorgalmazta. Pierre-Jakez Hélias a legismertebb mai breton író akinek "A büszkeség lova" cí­mû regénye csodálatos képet ad a breton falu életérõl; a regényt breton nyelven írta, aztán õ maga fordította le a szöveget franciára.

Mindent összevetve, a könyvbõl 2,2 millió példányt adtak el; de ebbõl esak hétszázötven volt a breton nyelvû. Más breton írók csak a francia nyelvet használták, beleértve Chateaubriand-t, a nagy romanti­kust is, aki bámulatosan írja le a Combourg-kastélyban töltött gyermekkorát a Sírontúli emlékiratok címû mun­kájában. Olyan írók, például Genet és Colette, akik szintén írtak Bretagne-ról, nem breton származásúak.