A korai idõkben a francia királyság szíve a Szajna, az Oise és a Marne folyók közti kicsiny terület volt, ame­lyet Francia-sziget néven ismertek. Ma az Île de France régió (10,2 millió lakos) sokkal kiterjedtebb, magában foglalja Párizs peremterületeit, s emellett még néhány vidéki körzetet. Magában a saját polgármesterrel és vá­rosi tanáccsal bíró Párizsban csak 2,1 millióan élnek ­a régi városkapukon belüli, jól karbantartott, ovális alakú körzetben, és az új Boulevard Périphérique nevû autópálya mentén. A többiek az elõvárosokban tele­pedtek le, amelyek közt van elegáns régi városka, mint például Versailles, de a többi arc nélküli, a háború után épült vasbeton alvóváros

.

Az egész körzet rendszertelenül, szakaszonként, összevissza épült fel. A két háború között gombamód szaporodtak a tervezés nélkül épített pavillonok, vagyis csúf kis házak, parányi kerttel, ezek ma a belsõ perem­kerületekben találhatóak. Az ötvenes-hatvarlas évek­ben, mivel meg kellett oldani az égetõ lakáshelyzetet, új, sokemeletes, úgynevezett "szociális" lakóházakat emeltek mindenütt, ahol hely volt, általában a régi külvárosok peremén: ezek közül Sarcelles a leghírhed­tebb. Ugyanakkor fõleg Párizstól nyugatra, Versailles felé terjeszkedve a jómódúaknak kisebb, kaliforniai stílusú villákat és lakásokat építettek, amelyekhez te­niszpálya és úszómedence is tartozott.

A komoly, összehangolt tervezés csak ezután kezdõdött meg, és a hetvenes évektõl öt, jól tervezett "új város" keletkezett - mindegyiknek 100 000-150 000 lakója van. Ezeket Párizs vonzáskörzetének határán építettel föl, amely­nek lakossága a háború óta 5-9 millióra nõtt (ami sokkal inkább a francia falvakból való elvándorlásnak, mintsem a demográfiai vagy gazdasági növekedésnek tulajdonítható). Az egész területet behálózzák az új au­tóutak, és jól kiszolgálja az új, nagy sebességû vonattal társított metróhálózat.

Imitt-amott megmaradt néhány érdekes, régi hely: Enghien-les-Bains, amely Párizs körzetében az egyet­len gyógyfürdõ, St-Denis-ben a méltóságteljes, kora gótikus bazilika, a szerény malmaisoni kastély, ahol Napóleon élt Joséphine-nel, és a Mont Valérien-erõd, ahol a nácik mintegy 4500 ellenállót végeztek ki, s amely ma emlékhely. Az új, La Défense nevû üzleti központ harminc fém-üveg felhõkarcolója, amelyeket harmonikusan csoportosítottak, ma már ugyanolyan szerves része Párizs látképének, mint az Eiffel-torony.

Párizson túl húzódik az Île de France mészkõmedencéje, amelyet bükk- és tölgyerdõk borítanak: ezt hívják "Párizs tüdejé"-nek, mert segít tisztán tartani az iparral betelepített vonzáskörzet levegõjét. Az õzzel, szarvassal teli erdõk annak idején királyi vadászterüle­tek voltak. Ma az állam tulajdonában vannak, és min­denki elõtt nyitva állnak.

A hosszan elterpeszkedõ Pá­rizson túl Île de France megõrizte vidékies báját: félig romos apátságok húzódnak meg a folyópartokon, ha­talmas kastélyok állnak díszparkjuk közepén, erdõvel benõtt völgyek találhatók, amilyen a Chevreuse is, ide járnak a párizsiak vasárnaponként piknikezni (autón és rengetegen). Még a mezõgazdaság is fontos, hiszen Provins körül ott vannak a hatalmas búzaföldek és a kertészetek, amelyek gombára és vágott virágra szako­sodtalk. A Párizstól délkeletre fekvõ Brie vidéke hatal­mas, kör alakú, lágy sajtjáról híres.

A francia királyok palotákat építtettek az Île de France-ban. Ezek közül a legfontosabb Versailles. A közeli St-Germain-en-Laye-ben van az a hatalmas re­neszánsz kastély; amelyet I. Ferenc emeltetett egy sok­kal régebbi helyén, ahol Mária, a skótok királynõje töl­tötte gyermekkorát, és II. Jakab meghalt. St-Germain egy erdõ szélén helyezkedik el; ugyanígy van ez Ram­bouillet esetében is, amelynek kastélya a 14. században épült (ám azóta modernizálták). Ez ma a köztársasági elnök hivatalos nyári rezidenciája.

Párizs térségében Versailles-hoz képest csak a második az óriási fontainebleau-i reneszánsz palota; amelyet I. Ferenc építtetett. Napóleon jobban szeret­te Versailles-nál, s ezt használta rezidenciaként. A ha­talmas, fõleg bükkbõl és tölgybõl álló fontainebleau-i erdõben furcsa alakú homokkõsziklák láthatók, ame­lyeken a hegymászást tanulók gyakorolnak. A kör­nyék másik kastélya a Vaux-Le-Vicomte, ezt XIV. La­jos pénzügyminiszterének építették, hatalmas, tera­szos kiképzésû franciakertjeit Le Nôtre alakította ki. Île de France fontos apátságai közé tartozik a 13. szá­zadi Port-Royal-de-Champs cisztercita kolostor, amely a 17. században a janzenista mozgalom köz­pontja volt, ma már csak a romjai láthatóak. A Párizs­tól északra fekvõ Royaumont-apátságot ugyancsak a 13. században építtette a cisztercita rend, és részben ez is fennmaradt, s ma kulturális és konferencia-központként szolgál az idil­likus környezetben.

Île de France tiszta, ragyogó napsütése számtalan mûvészt vonzott. A Fontainebleau közelében lévõ Barbizon falucska lett az otthona egy 19. századi táj­képfestõ iskolának, amelvnel: Théodore Rousseau és J. E Millet volt a vezetõje; Corot is dolgozott ott. Az 1870-es években az impresszionisták és a posztimp­resszionisták költöztek ki Párizsból: Pissarro és Cé­zanne Cergy-Pontoise-ba, Renoir és Monet Bougivalba és Argenteuilbe. Sisley, az angol impresszionista a Loing folyó melletti Moret-ben élt és festett, a zavart elméjû Von Gogh pedig Auvers-sur-Oise-ban töltötte utolsó hónapjait, s ott lett öngyilkos.

Néhány párizsi író is ezen a csöndes vidéken lelt ihletet, vagy találta meg a lelki békéjét. Jean-Jacques Rousseau, akit kifárasztott a fõváros irodalmi szalonja­inak sznobizmusa, hat évet töltött Montmorency falu­ban és a közeli erdõben, ott dolgozta ki természetfilo­zófiáját. A háza még mindig áll, mára már elérte az odáig nyújtózó elõváros. Chateaubriand vicomte, a nagy romantikus La Vallée-aux-Loups-ban lévõ vidéki otthona köré szeretõ gonddal ültetett fákat ("Névrõl is­merem valamennyit... õk az én családom"); itt vigasz­talta meg õt Madame Récamier, akinek hálószobája ma látogatható.

A Szajna melletti Médanban Émile Zola vásárolt meg egy nagy, oromzatos viktoriánus vil­lát, ott írta néhány regényét. A ház elõtti gyepen áll ko­mor tekintetû, sûrû szakállas mellszobra. A Párizs­-Rouen közt közlekedõ vonatok ott mentek el a kertje mellett, és elegendõ anyaggal látták el, hogy megírhas­sa Az állat az emberben címû regényét.

{mospagebreak}

Párizs modern épületei

Párizs a hatalmas, gyakran merész külsejû épületek városa. A saját dicsõségüket mindig szem elõtt tartó francia királyok indították útjára ezt a hagyományt: XIV Lajos például "fenséges" stílusban épittette föl az invalidusok palotáját: 1887-1889-ben viszont egé­szen más szellemben készült el az Eiffel-torony: a monarchiát elsöprõ nagy francia forradalom századik évfordulóját ünnepelték vele:

A francia elnökök felújították a régi, királyoktól származó hagyományt, persze a gazdasági virágzás idején.

De Gaulle ugyan igen szerette a grandeurt, de kevesét tett az építészetért. Ám Georges Pompidou; az utódja egy új irányzatot indított útjára, amikor kezdeményezte a modern mûvészetek központjának megépítését, amely ma az õ nevét viseli.

Egy ilyenfajta tervet öt-tíz év alatt lehet megvalósítani. Az egyik elnök elkezdi, és gyakran az utódja fe­jezi be. Így történt meg az, hogy Giscard d'Estaing avatta fel a Beaubourgot, vagyis a Pompidou Közpon­tot, aztán útjára indította két saját elképzelését, az Orsay és a la Villette Múzeum kialakítását, amelyek­nek megvalósítása aztán François Mitterrand-ra, utódjára maradt.­

Mitterrand szerette a modern építészetet; és sok­millió frankot ölt bele becsvágyó és kockázatos ter­vekbe, hogy megteremtse a francia kultúra reneszán­szát. Ám kritikusai öntömjénezéssel vádolták meg, azt állítva, hogy "XIV. Lajos-komplexusban szenved". A Louvre-piramis, a Bastille Opéra és a Défense negyedben az új nagy diadalív (Grande Arche) mellett õ kezdeményezte, hogy új otthona legyen a Biblio­théque Nationale-nak, és néhány sokat vitatott mo­dern szobrot helyezett el a Palais Royal (a királyi palota) 17. században épített udvarában.