Fekvés: Közép-Afrika, Angolától észak-keletre fekszik.
Fõváros: Kinshasa
Terület: 2,345,410 km2
Szárazföld: 2,267,600 km2
Tavak, folyók: 77,810 km2
Népesség: 53,624,718
Népcsoportok: több, mint 200 afrikai népcsoport létezik Kongóban, a többségük bantu. A legmeghatározóbb törzsek a mongo, luba, kongo és mangbetu-azande, melyeknek tagjai a lakosság 45%-át alkotják. Ezen kívül még jelentõs törzsek: szudáni, nilota, pigmeus
Közigazgatási beosztás: 10 körzet és Kinshasa
Államforma: köztársaság
Beszélt nyelvek: francia (hivatalos), linguala, kingwana , (kiswahili illetve swahili dialektus),kikongo, tshiluba
Nagyobb városok: Lubumbashi, Mbuji-Mayi, Kananga, Kisangani, Kolwezi, Likasi, Bukavu, Kikwit, Matadi, Mbandaka
Legmagasabb pont: Pic Marguerite on Mont Ngaliema (Mount Stanley) 5 110 m
Legalacsonyabb pont: Atlanti-óceán 0 m
Vallások: római katolikus (50%), protestáns (20%), kimbangista (10%), muszlim (10%), egyéb törzsi vallások, kisegyházak (10%)
Hivatalos pénz:1 zadre = 100 makuta = 10 000 sengi
GDP:35,7 milliárd USD (1999) ebbõl mezõgazdaság - 58%,ipar - 17%, szolgáltatások- 17 %
Gazdasági növekedés:1 % (1999)
Infláció:46% (1999)
Legfontosabb iparágak:színesfémkohászat, cementgyártás, élelmiszeripar, növényolajipar, kõolaj-finomítás, vegyipar, textil- és bõripar
Mezõgazdasági termékek: kávé, cukor, pálmaolaj, tea, kinin, tapioka, banán, kukorica, egyéb gyümölcsök
Legfontosabb kereskedelmi partnerek: Benelux államok, USA, Dél-Afrika, Franciaország, Németország, Olaszország, Nagy-Britannia, Japán
Fontosabb kikötõk: Banana, Boma, Bukavu, Bumba, Goma, Kalemie, Kindu, Kinshasa, Kisangani, Matadi, Mbandaka
Kongó története nagy vonalakban a gyarmatosítástól a függetlenségig (1885-1960)

„…saját kezünkkel, húsunkkal, és vérünkkel formáljuk népünk történelmét…” (Lumumba)

A Tengerész Henrik szolgálatában álló portugál hajós, Diego Gao fedezte fel a Zadi -szó szerinti fordításban a Nagy víz, késõbb Kongó- torkolatát 1492-ben. A 19. század második felében David Linvingstone indult útnak, hogy az Európa térképein tetszelgõ „fehér foltot” feltérképezze. Késõbb az õ keresésére induló angol származású, de Amerikában élõ újságíró, a New York Herald újságírója, Henry Stanley kapta azt a feladatot, hogy az eltûntnek hitt Livingstonet felkutassa. 1, 5 év kutatás után talált rá a beteg Livingstone-ra Ujiji városában, aki a hazaútra már nem vállalkozott. Stanley hazatérése után a Kongó-medence a nemzetközi világ színterére került. Felkeltette II. Lipót belga király érdeklõdését, aki további expedíciókat küldött Kongóba. 1885-ben a berlini konferencián eldõlt a Közép-Afrikai területek sorsa, annak legnagyobb része pedig – az akkor 20 millió lelket számláló, 2 millió 344 ezer négyzetkilométeres területû Kongó Szabad Állam – II. Lipót belga király tulajdonába került. Az 1960-ig tartó gyarmatosítás kezdetét vette.

II. Lipót elsõ intézkedése értelmében az elfoglalatlan földeket (terres vacantes) személyes tulajdonának nyilvánította. Ezeken az „elfoglalatlan” földeken õsidõktõl fogva néger törzsek éltek, akik nem ismerték a föld-magántulajdon fogalmát. II. Lipót részvénytársaságokat alapított, és az angol, francia, amerikai érdekeltekkel egyetemben nekiláttak az ország kiaknázásának. A kezdetleges cserekereskedelemnek álcázott fosztogatás korlátlan rablásba torkollott. Az 1891-es királyi dekrétum értelmében az „elfoglalatlan” földek minden termékét, kiváltképp az elefántcsontot és a gumit állami tulajdonnak nyilvánították. Az emberek a monopóliumnak nyilvánított termékekbõl nem tudtak áruba bocsátani, így nem rendelkeztek csereértékkel.

A követelmények miatt földjeiket nem tudták mûvelni, éhínség ütötte fel a fejét. A dzsungeleket belga fegyverekkel felszerelt zsoldos csapatok expedíciói járták, és a beszolgáltatással elmaradt falvakat felgyújtották. A 18. század utolsó évtizedében hozzákezdtek a kongói vasút építéséhez. Százezreket hajtottak az építkezéséhez, emberi izom helyettesítette a gépeket és a munkafelügyelõk korbácsának szüntelen csapkodása tartotta üzemben az egész vállalkozást.

A rendkívül rossz életkörülmények, a rettenetes hõség, a nehéz munka, a belgák bánásmódja és a ragályos betegségek odáig vezettek, hogy 15 év alatt kongó lakossága 20 millióról 9 millióra csökkent. A kongói borzalmaktól eliszonyodott közvélemény hatására 1908. augusztus 20.-án „Menteni a menthetõt!” jelszóval a belga parlament dönt a Kongó Szabad Állam megszüntetésérõl és Belga-Kongó néven gyarmattá nyilvánítja a királyi magánbirtokot. Ezután megalapították a Belga Kongói Bankot, trösztöket létesítettek és a bányák kiaknázásába kezdtek.

Ötven év alatt 5,5 millió tonna rezet több mint 3 tonna ipari gyémántot és 260-270 ezer kiló aranyat nyertek a belga-kongói bányákból. Folytatódott az emberi munkaerõ kizsákmányolása, de 1919-tõl egy lázadási hullám vette kezdetét, melyet csak 1921-ben tudtak elfojtani. Ekkor kezdett prédikálni a baptista misszionáriusoknál nevelkedett Simon Kimbangu, a Ngunza, avagy Próféta.

Tanításai, többek között az, mely szerint eljön majd a megváltás órája, mikor is a gyarmati rendet felváltja „Isten birodalma”, óriási visszhangot keltett. A kimbangizmus így megfogalmazta eszmeileg a gyarmati rendszer bûnösségét és bukásának szükségszerûségét, mely lényegében a kongói nemzeti mozgalom csírája volt.

Az 1940-45-ös években a világháborús csataterek csillapíthatatlanul nyelték el a színes fémeket, majd a koreai háborúhoz fûzõdõ megrendelések voltak jelentõsek. Kongóiak tízezreinek kellett életükkel és egészségükkel fizetniük a legcsekélyebb technikai fejlesztés nélkül megduplázott nyersanyagtermelésért. 1941-ben sztrájkharcok vették kezdetüket, minek következtében a feszültség nõttön nõtt. A kongói katonák fellázadtak belga tisztjeik ellen.

Ezek „az elsõ morajlások már a kongói társadalom mélyebb rétegeiben végbemenõ óriási változások felszínre törõ riadójelei voltak”. 1957/58-tól kezdve a világpiaci értékesítési gondok következtében a gyarmati egységpolitika megrepedezett, megkezdõdtek a nacionalista- függetlenségi mozgalom megteremtését céljául kitûzõ politikai szervezõdések. A dekolonizációra való áttérés megkésve és ellentmondásosan indult meg.

Az anyaországi adminisztráció elõször kisebb, a közigazgatásra irányuló reformokkal próbálta stabilizálni a helyzetet. Eközben, 1955 decemberében született meg J. van Bilsen, flamand közgazdász munkája „Belga Afrika politikai emancipációjának 30 éves terve” címmel. A tanulmányban a professzor részletesen kifejti, hogyan lehetne fokozatosan felkészíteni a kongóiakat a kormányzás felelõsségének vállalására. A terv a belga uralkodó körökben vitát, a kormány részérõl tétlenséget, a kongói nép felbuzdultságát váltotta ki.

Joseph Kasavubu és az Abako

1965 júliusában lát elõször nyomtatásban napvilágot a bûvös „függetlenség” szó, „s a néger értelmiségiek ez a bátortalan politikai torokköszörülése messzire vezetõ láncreakció kiindulópontjává válik.” A bakongó nép elsõ embere, Joseph Kasavubu által 1955 óta elnökölt Abako társaság – a bakongo törzs 1950-ben alakult nyelvmûvelõ és kulturális társasága- állt a kibontakozó függetlenségi mozgalom élére.

Kasavubu a törzsi különállás híve volt, mindenekelõtt a bakongókat akarta egyesíteni, és a hajdani Kongói Királyság lenyomatát megteremteni. Az Abako radikalizmusára a Bangala Szövetség lépett fel, majd a belga kormány kongói hatóságai is arra törekedtek, hogy a Bangala Szövetséghez hasonló, mérsékelt szervezeteket hozzanak létre.

Patrice Lumumba és az MNC

Eközben Patrice Lumumba az öregdiákok egyesületének, a bennszülött tisztviselõk érdekvédelmi szervezetének és postások szakszervezetének elnöke egy éves börtönbüntetését töltötte. Szabadulása után 1958 tavaszán Lumumba kezdeményezésére megalakították Kongó elsõ igazi politikai pártját, a Mouvement National Congolaist (Kongói Nemzeti Mozgalom).

Az MNC az elsõ nemzeti párt, amely szembefordul a törzsi elkülönüléssel. Ahogy Lumumba is hangoztatta: „Kongó mindaddig nem szabadulhat meg a gyarmati uralomtól, ameddig nem szabadul meg saját jogfosztottságától, ameddig az imperialista erõket nem fosztják meg legfõbb társadalmi bázisuktól – a törzsi konzervatizmustól.” Patrice Lumumba elsõként fogalmazta meg az egységes, központosított, demokratikus nemzeti állam, a független Kongói Köztársaság eszméjét.

Az MNC megalakulását követi 1958 decemberében az akkor már szabad Ghána elnökének, Nkrumahnak kezdeményezésére megszervezett accrai tanácskozás, majd ugyanebben a hónapban Kongóban az MNC és ABAKO megtartja elsõ politikai nagygyûlését.

A Lopoldville-i csata

1959. január 4-én Leopoldville-ben – ma Kinshasa – az Abako híveinek tömeggyûlése függetlenségi felkelésbe fordul, négy napon át tartott. A felkelés leverését követõen a hatóságok letartóztatták az Abako több vezetõjét, köztük Kasavubut is. Lumumba továbbra is a kongói függetlenség elõkészítésén fáradozott, a szervezõmunkának köszönhetõen az ország tartományi székhelyein sorra alakultak az MNC helyi szervezetei.

Az MNC Kongó egyetlen valóban országos pártjává, szervezett politikai erejévé vált. Egy sor politikai esemény után, 1960. június 30.-án a zászlódíszbe öltözött városra felvirradt a nagy nap, a Kongó-parti kormánynegyedben, a vadonatúj és kissé még festékszagú parlament nagytermében megkezdõdik az ünnepség. Belga-Kongóból megszületett a Kongói Köztársaság Kaszavubu elnöklésével, Lumumba miniszterelnöklésével.

Lumumba beszédében a következõk hangzanak el: „Ma kinyilvánítjuk függetlenségünket, s ezt egyetértésben tesszük Belgiummal, ezzel a baráti országgal, amelyre úgy tekintünk, mint egyenlõ az egyenlõre. De egyetlen kongói- aki méltó e névre – sem felejtheti el soha, hogy ezt a függetlenséget harcban, mindennapos, heves, eszményektõl fûtött lelkes küzdelemben vívtuk ki, olyan harcban, melyben nem kíméltük erõnket, életünket és vérünket!” Lumumbát, mint Kongó Fidel Castroját emlegette a világsajtó és a kommunisták nagy lehetõséget láttak támogatásában. Lumumba 1,5 évig tartó elnöklése után kivégezték.

A Mobutu diktatúra

A Lumumba halálát követõ 4-5 évben zûrzavaros, polgárháborús idõszak zajlott az országban. Több földrajzi régió, így Katanga tartomány is kinyilvánította elszakadási törekvéseit Moise Csombe vezetésével. 1965-ben a hadsereg akkori vezetõje, Mobutu államcsínyt hajtott végre és puccsal megszerezte a hatalmat, ezzel kiszorítva az akkori elnököt, Kaszavubut a hatalmi pozícióból.

Miután Mobutu az ország élére került, diktatúrát vezetett be. Ebben a fél-európányi országban az egység fontosságát hangsúlyozta az ország stabilitásának érdekében. Egypártrendszert vezetett be az MPR, a Kongói Nemzeti Mozgalom keretein belül,de az ellenzékkel erõszakos módon bánt el.

A 1970-tõl az ún. zaireizáció során Mobutu célja a belgáktól való teljes elhatárolódás volt. A gyarmatosítóktól visszamaradt hagyományokat, személy- és helyneveket megváltoztatták, visszatértek a hagyományos afrikai elnevezésekhez. Leopoldville-bõl Kinshasa, Stanleyville-bõl Kisangani stb. lett. Végbement a személynevek afrikanizálása is.

Mobutu például korábban Joseph Desire Mobutu nevet viselte, kébõbb a Mobutu Sese Seko Kuku Ngdendo Wa Zabanga nevet vette fel, melynek jelentése: Mobutu az a leopárd, aki senkitõl sem fél. 1971-ben a Kongó folyó hagyományos elnevezését adta az országnak: Zaire lett az ország neve. 1973-ban gazdasági területen a belga vezetõket megfosztották posztjuktól, és saját embereiket tették a helyükre. Mobutut személyi kultusz övezte: a médiában az õ képe volt látható, jelenlétében kötelezõ volt a vigyázzállás stb.

A "demokrácia" elõzményei

Az 1990-as évek elsõ felében folyamatos felkelések törtek ki Afrika-szerte a demokráciát, szabadságot követelve. (pl. a Mandela vezette felkelés 1992-ben). A Közös Piac a többpártrendszer bevezetését határozta meg a nemzetközi támogatás elõfeltételeként. 1990. április 21.-én Mobutu bevezette a többpártrendszert, valójában azonban egyfajta „burkolt diktatúra” valósult meg.

Mobutu a geopolitika eszközével manipulálta, hogy az õ törzsébõl kerüljenek hatalmi pozíciókba, melynek során egyfajta Mobutu- klán jött létre a hatalomban. Az ország vezetõ rétegének 70-80 %-a, valamint a hadsereg tagjai az õ törzsébõl származtak. A Mobutu diktatúra két utolsó mozzanata a lititi-boka hadmûvelet, valamint a lubák Katanga illetve Lumumbashi tartományból való kiûzése volt.

Laurent-Désiré Kabila

1997. május 17.-én az évtizedeken át gerillaháborúkat folytató Kabila vette át a hatalmat ugandai és ruandai segédlettel. Kormányát kizárólag saját embereire építette, politikai konszenzust nem keresett. Szembefordult ugandai és ruandai támogatóival, mert félt, hogy miattuk szembekerül saját népével.

1998-ban a keleti tartományokban ugandai és ruandai kezdeményezéssel újabb felkelés robbant ki, amely ezúttal ellene irányult. Kabila oldalán a háborúban Zimbabwe, Angola és Namíbia, majd Szudán és Csád is részt vett. Ez a háború Afrika I. Világháborúja néven került be a történelembe. Kabilát testõre, bizonyos Rachidi lõtte le közvetlen közelrõl 2001. január 16.-án.

Laurent-Désiré Kabila halála után néhány nappal legidõsebb, 31 éves fiát állították az ország élére.