Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

Ha arra gondolunk, hogy 56-ban alig 20 évesek voltak az akkori lázadok, a tőbbségük ma 80 évesen túl vannak. Tehát olyan eseményekről beszélünk, amelyekről leginkább a történelmi tankönyvekből tudnak ma az emberek.

1956-ban 10 éves voltam. Pont ez az a kor, amikor az események mélyen belevésődnek az ember emlékezetébe. Így azokon az októberi napokon is bevésődtek emlékek a fejecskémbe. Például amikor a bátyám éjjel épp egy tüntetésről tért haza, amely a francia kommunista párt és L’Humanité kommunista lap székhelye előtt zajlott. És még egy emlék: egy francia fotós, Jean-Pierre Pedrazzini halála és az utolsó képe amely Paris Match hetilapban jelent meg. Tehát csak annyi? Dehogy!

Nem tudom, hogy hogyan reagáltak máshol Európában és a világon az emberek. De egy dolog biztos: Franciaországban nagy izgalommal követték az eseményeket s nagy lett utána a felháborodás, s nem csak az én családi körömben, hanem országszerte is. Kivéve a francia kommunista párt tagjai többségét. Nagy szégyen, ha visszagondolok erre. De ennél még nagyobb szégyen az akkori kormányunk passzivitása. S nemcsak a francia kormányról, hanem az ún. „szabad világ” összes kormányáról is mondhatjuk.

Először fordult elő, hogy ilyen erővel fellázadt egy nép a kommunista rendszer ellen. Igaz, hogy már voltak felkelések három évvel korábban Csehszlovákiában (Ostrawa, Pilsen) meg Berlinben. Meg 1956 tavaszán Poznańban is, amely következtében Gomułka jutott a hatalomra - pont október 23-án.

Jogosan remélhettek volna a magyarok egy aktív támogatást ill. beavatkozást a nyugat részéről. Jogos vágy, bizony, de teljesen irreális. Ki vállalta volna ezt a kockázatot egy kis országért, amely nem játszott fontos stratégiai szerepet? Senki... A franciák, angolok a Szuezi ügyre hivatkoztak. Az az igazság, hogy csupán azért nem szólt bele senki, mert nem akarták megkérdőjelezni a Jaltai egyezményt. Ilyen egyszerű a dolog, és ne keressünk mentséget! A magyarok ezt nekünk soha nem fogják megbocsátani, és teljesen igazuk van.

De most, több, mint 60 évvel az események után ezen nem tudunk már változtatni. Engem inkább az érdekel, hogy mi a helyzet a mai Magyarországon.

Lehet, hogy tévedek, de az az érzésem, hogy a magyar lakosság többségét ma nem annyira motiválja ez az emléknap, kivéve az, hogy élveznek az emberek egy munkaszüneti napot. Egész másképpen reagál a politikai világ. Mindegyik, akár jobb vagy bal irányzatú, megpróbálja a saját javára kihasználni a helyzetet. Könnyű, amikor az akkori harcolók többsége nincsen már köztük, hogy véleményüket fejezzék ki. Ki tudhatja biztosan, hogy, mit gondoltak akkor? Bizony, mindenki követelt egy többpárti rendszert, meg a sajtószabadságot és a szovjet csapatok távozását. De ezen túl? Némelyek - valószínűleg a többség - maradtak Nagy Imre oldalán. Mások követelték a távozását vagy - egy nosztalgiás kisebbség - kivánták vissza a Horthy rendszert. Hát! Erről nehéz tudni, hogy ki mire gondolt… Egy dolog biztos: a mai vezetők már világosan foglalnak állást Nagy Imre ellen, akit úgy tekintenek mint egy nem kívánatos kommunista. Annyira, hogy a szobrát, amely a Parlament közelében állt, átvitték a város egy majdnem rejtett helyére. Ezt tényleg ki lehetett volna kerülni…

Mégis egy dolog megnyugtat ebben a borús kontextusban: október 23-án Párizsban minden évben összegyűlnek magyarok és franciák a Diadalívnál és együtt emlékeznek. Ilyenkor mindig eszembe jut az akkori 10 éves gyerek és emlékei.

 

Pierre Waline – 2019 október 22.

A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó