A nagy francia mindig lázba hozza az embereket. Nagyjából két tábor feszül egymásnak. Az egyik fél szerint Voltaire a szabadság pápája, a felvilágosodás „pátriárkája”. Madarász Imre egyik írásában leszögezte: „Inkább túlozzunk a szabadságban, mint annak korlátozásában. Főleg mivel, ha helyesen értelmezzük, szabadságból nem is lehet túl sok”1. A másik fél szerint a mai európai szellemi felfordulásának Voltaire az oka. Mintha ő tehetne a Notre-Dame-ban keletkezett tűzről is – szégyen. Így látja egy magyar utazó Párizsban, amikor megpillantja a Voltaire-szobrot. „Közelebbről már látom, hogy feketére mázolták arcát, csak a fogsora vicsorít fehéren: »Tapossátok el a gyalázatost!« A katolikus egyházról és szolgáiról tombolt így egykoron, hogy válaszul – nem keresztényien – kapjon egy kis arcpakolást. Jót tesz az pókhálóráncú ábrázatának. Ez a 18. századi Cohn-Bendit liberális volt ugyan, de nem demokrata. »Szívesebben engedelmeskedem egy zsarnoknak – hetvenkedett –, mint háromszáz magamfajta patkánynak.« Ideálja a felvilágosult abszolutizmus, amit napjainkban is gyakoroltatnak velünk az emberi jogok kényszerítő ideológiájával. Amely a multimilliárdosok és kommunikációs katekistáik kezére játszik. Voltaire-rel kezdődik ama újszerű íródeákfajta, illetve a tévé- és rádióstúdiók Jerry egere, aki mindig túljár a »fascho« Tom kandúr eszén – vagyis az »entellektüel«. Különös sajátossága ezeknek a széltolóknak, hogy többnyire baloldaliak és imádják a zsarnokokat. Valaha Sztálinra, Maora, Pol Potra esküdtek fel, újabban a harcias iszlám, valamint az emberi jogok szekularizált világvallásának szekértolói. Voltaire sétabotos nagypapája a szokások, a rend, a tisztelet, a természetes tekintély, és a tízparancsolat értelmiség-ártalmisági rombolóinak, a »dekonstruálóknak«, az önimádó nihilistáknak. A jezsuiták elfajult neveltje most nem lelkendezik. Az Akadémia épülete eltakarja a szemének kedves látványt: a Notre-Dame üszkös tetejét.”2
A teljes Voltaire sokkal összetettebb, bonyolultabb, hogy egyetlen írásban ki lehessen fejteni, vagy az által egyértelműen meg lehessen ítélni a hatalmas szellemi teljesítményt. A mégoly alapos munkák is lehetnek elfogultak Voltaire szabad szellemének megítélésében. Például szabadság, de mihez viszonyítva? Maradjunk Európa keleti felén: József Attila tán segít. Annyira, de annyira áhította, vágyta a szabadságot, és mégsem mulasztotta el behozni a „kontextusba” a „rendet”. Mi szüli a rendet? Aztán: Voltaire viszonya a királysághoz, Istenhez világosan kiderül, ha csak két művet említünk. Egyik: Ferenczi László, Voltaire-problémák. A kiváló irodalomtörténész érzékenyen világít rá: „problémás”. Vagyis összetett, nem lehet sommásan ítélkezni. A másik: André Maurois, Voltaire. Ezekből egyértelmű: megszerezte a maga számára azt a szellemi szabadságot, melynek birtokában természetesnek vette a földi bántást, és így várta a mennyei ítéletet. Voltaire a „racionalizmus szerzetese”, elismerte Isten létét, természetesnek tartotta, az egyház, a vallás vulgarizációja ellen hadakozott, konzervatív és királypárti volt.
A velünk élő Voltaire. A francia médiát rendszeresen követve, több sávon, hullámhosszon, a fősodrúak mellett csemegékre bukkanok. Például: Boulevard Voltaire. A portál mottója: „La liberté guide nos pas.” – A szabadság irányítja lépteinket. Illik Voltaire-hez, Voltaire mondása is lehetne. De nem az. Pierre Emmanuel, a híres író, költő, újságíró, az ellenállás neves alakja, 1945-ös regényének címe. Kicsit róla. 1984-ben halt meg. 1968-ban a Francia Akadémia tagjává választották, 1969 és 1971 között a Nemzetközi PEN elnöke, 1973 és 1976 között a francia PEN Club elnöke. Könyvet ír: Pierre Emmanuel önmagáról.3 A könyvismertetőből: „A ’Mai írók és gondolkodók’ című sorozat 6. kötete a francia Pierre Emmanuelt (1916-1984) mutatja be vallomásai és költeményei tükrében. Emmanuel (aki Pilinszky barátja volt), korunk nagy istenkeresőinek sorába tartozik: Péguy, Claudel, Mauriac katolikus világszemléletével rokon világra mutatnak rá az itt közölt szemelvények. Emmanuel, aki átüldözte magát az ateizmus telén, így vallott Az emberi arc című kötetében (1965-ben): »Biztos vagyok abban, hogy a hit a világ tavaszát jelenti, amint az ateizmus a telet. Ám a tél méhében hordozza mindig a tavaszt; januárban már rügyeznek a mandulafák. Csaknem egy fél évszázadon át télben éltem, de mindig éreztem, hogy mozgolódik a tavasz, és egyre fokozódott bennem a vágy, hogy hirdessem a tavasz jöttét. Mert a tavasz hirdetése is hivatás. Törekvésem nem más, mint újrakezdeni, most, a hitetlenség korában, a visszatérést, az éltető felemelkedést a Transzcendenshez«”. A Vigiliában sok írást találunk róla, tőle. A lélek éhsége című írását így zárja: „Azért alkotunk, hogy megérezzük, milyen szegények is vagyunk alkotás nélkül. Megtapasztalva a szegénységünket újra csak alkotni vágyunk, hogy még jobban elégjünk. Én nem ismerek másféle imádatot.” 4 Hát nem érdekes? Ma egy francia újság Voltaire nevével az igazságot összehozza egy katolikus szellemiségével. A kettő, ezek szerint, jól megfér egymással. Csak tudni kell élni vele. Voltaire a „rendhagyó klasszikus” (félreérthető és/vagy félreértett), amit Kaposi Márton más alkotó nagyságok értelmezése alapján leszögezhetünk. És továbbgondolhatunk. (Lásd Rendhagyó és félreértett klasszikusok nyomában, Hungarovox Kiadó, 2019.)
A nagy társadalmi felbolydulások megítélésekor szívesen merítenek Voltaire gazdag szellemiségéből, pró és kontra. Így volt ez a hírhedt párizsi merénylet, a Charlie Hebdo szatirikus lap elleni tömeggyilkos terrorista támadás után. Hat éve történt. Újra forrong a világ. Balázs Géza nyelvészprofesszor Székely János szombathelyi megyéspüspök egy interjúban elhangzott szavaira reagál.5 A püspök a napjainkban dúló erőszakkal kapcsolatban megjegyzi, e mögött „még gazdasági érdekek is húzódnak, így a normál élettér kezd beszűkülni. Az ideológia ugyanis az egész társadalmat átformálná, kezdve a leginkább befolyásolható fiatalokkal…” Székely János kiemelte: „a keresztény, konzervatív emberek ezt a folyamatot szeretnék megállítani, vagy legalábbis mederbe terelni, de nem úgy, hogy bárki fölött ítélkeznének. Az ugyanis Isten dolga”. Voltaire kijelentése is előkerül: „Ha nem létezne Isten, ki kellene találni”. Ennek kapcsán újra felvetődik Voltaire „árnyaltabb” megítélésének igénye. Voltaire nagy mestere, sőt művésze volt a szónak, írásban is, ám mégis úgy gondolta, hogy csak az istenfélelem tartja kordában az emberek egy jelentős részét. Kapcsolódóan sok fontos ismeret olvasható az Ateista Klub honlapján írástudókról, farizeusokról, tettekről. Figyeljünk, keverik a kártyákat! A nyelv, a művészet és a hit legyen erős várunk. Ez kormentes. És valóban ígéretes.
Záróakkord. Voltaire nyolcvannégy éves korában hazalátogatott Párizsba. Hatalmas ünneplésben részesítették. Bele is halt. Ez volt a végső mondata, amelyet az egész világnak és az utókornak üzent: „Úgy halok meg, hogy imádom Istent, szeretem a barátaimat, megbocsátok ellenségeimnek, de gyűlölök minden üldöztetést.”
(Megjelent: Búvópatak, 2020. október, 23-24. A Búvópatak főszerkesztőjének hozzájárulásával közöljük az írást.)
- - - - -
1 Voltaire szellemében, Művészet és Barátai 2015. január-február, 23.
2 Pontos másolat, lásd S. Király Béla, Notre-Dame és a szégyen, Magyar Szemle, Új folyam XXVIII. 5-6. szám, 120–125.
