Jóllehet a televízió nem önálló mûvészeti ág, a kultúra és az információ terjesztésében kulcszerepet játszik. Franciaországban ennek ellenére nem a legmegfele­lõbb módon teljesíti ezt a feladatát.

A televízió évtize­deken át állami ellenõrzés mellett mûködött, a meghu­nyászkodó és belsõ cenzúrát elszenvedõ mûsorok nem vonzották a tehetségeket, és a színvonalas programok­hoz elengedhetetlen feltételek sem voltak adottak.

Az állami monopólium mára megszûnt, egyes csatornák magántulajdonba kerültek, minek következtében a té­lé napjainkban szabadabb és merészebb hangvételû is. Ezzel egyidejûleg a mûsor lesüllyedt a középszerûség szintjére; a reklám érdekében ugyanis a csatornák mindent elkövetnek a díjszabás alacsony szinten tartá­sáért, és ez csak a legalacsonyabb közízlésnek megfele­lõ programok bemutatását teszi lehetõvé.

A háború utáni televízió az Információs Miniszté­rium vagy éppen egyenesen a miniszterelnök hatáskö­rébe tartozott. A Negyedik Köztársaság éveiben a kor­mányellenes hírek bemondását általában nem engedé­lyezték. De Gaulle elnöksége alatt tovább romlott a helyzet, ekkor ugyanis rendszerhû személyek kerültek a tévécsatornák vezetõ pozícióiba.

Akkoriban a gazda­sági és politikai kérdésekkel foglalkozó mûsorokkal kapcsolatban elõzetesen egyeztetni kellett az illetékes minisztériumokkal, és a hírmûsorokban a kormány­zatról csak pozitívumok hangozhattak el. El kell azon­ban ismerni, hogy Malraux-nak köszönhetõen a kultu­rális programok aránya jelentõsen megnõtt, többórás mûvészeti és történelmi mûsorokat mutattak be.

A meglehetõsen gondolatszegény televízió a jellegzetes francia didaktikus módszert követte; a kereskedelmi csatornákkal folytatott verseny hiányában a nézõkö­zönség legnagyobb részére jellemzõ sekélyes ízlésnek nem kellett engedményeket tennie, és amerikai „limo­nádé” alig-alig került a képernyõre.

A liberális és baloldali rendezõknek és a technikai szakembereknek azonban határozottan elegük lett eb­bõl az irányvonalból. A helyzettel való szembenállásuk az 1968 májusi események során került felszínre; a te­levíziósok puccsot hajtottak végre, és néhány napon át azt mutattak be a képernyõn, amit akartak. A kormány azonban visszavágott: hatvannál is több rádióst és té­vést bocsátottak el állásából.

Ezzel együtt azonban a szükséges konzekvenciákat is levonta: Pompidou és Giscard elnöksége alatt többször megpróbálták a tele­víziót liberalizálni, az állami monopólium megszünte­tésére azonban nem került sor. Az élõ vitamûsorokba ellenzéki, sõt kommunista vezetõk is meghívást kap­tak; megszûnt a minisztériumok közvetlen beleszólásának gyakorlata; a televíziós nagyvállalatot Giscard három különálló televíziós hálózatra osztotta fel, ame­lyek továbbra is az állam tulajdonában maradtak, de versenyhelyzetbe kerültek egymással, költségvetésük nagy része pedig a reklámokból került ki.

Mitterrand egy lépéssel továbbment: létrejött a televíziós egyen­súlyt és objektivitást ellenõrzõ és biztosító Fõfelügye­let. A programok ezt követõen érdekesebbek lettek, a televízió egyre több dolognak járt utána, nyitottabb volt a kisebbségi problémákra, és a vezetõségének tag­jai között már nemcsak kormánypártiak foglaltak he­lyet.

Belsõ szerkezete egyre inkább a német Proporz­ rendszerhez kezdett hasonlítani: a vezetõ tévés pozí­ciókból minden parlamenti párt arányosan részese­dett. Mitterrand két magánkereskedelmi csatorna ala­pításához is hozzájárult (és ebben a kétes olasz mintát követte), megszegve ezzel a szocialisták korábbi ígére­tét, azaz hogy a monopólium megszüntetése nem jár majd együtt a program minõségének csökkentésével, sem a nagyvállakozásoknak való kiszolgáltatottsággal. Miniszterelnöki beiktatása után Chirac még ennél is továbbment, ekkor került sor a legfõbb állami tévétár­saság, a TF1 privatizációjára, amelynek vásárlói között ott volt például a brit sajtómágnás, Robert Maxwell is.

Jelenleg hét francia televíziós társaság létezik, közü­lük négy állami, három pedig magánkézben van. Az el­sõsorban játékfilmeket és sporteseményeket sugárzó tévécsatornának kb. 3 millió elõfizetõje van, és mûkö­dik egy állami tulajdonban lévõ, helyi adókat sugárzó hálózat is. A nézettségi szám tekintetében a TF1 veze­ti a listát, messze megelõzve a jelenleg is állami tulaj­donban lévõ Antenne 2-t, amely komolyabb programo­kat kínál.

Anyagi támogatás hiányában a saját produk­ciók gyártása valamennyi társaságnál szinte teljesen hiányzik, és a nézõknek be kell érniük az olcsó, fõleg amerikai szappanoperákkal.

Ennek oka abban kere­sendõ, hogy a televíziós társaságokhoz a reklámokból és elõfizetési díjakból befolyó bevétel az igazán jó mû­sorra nem elegendõ. A saját gyártású tévéjátékok - ha egyáltalában vannak - általában nem túl jó színvona­lúak.

A politikai és irodalmi vitamûsorok viszont való­ban tág teret nyújtanak a szenvedélyes francia vitastí­lus kibontakozásának; ritkán láthatunk azonban a je­len problémáit feltáró dokumentumfilmeket. A televí­zió ma már korántsem olyan álszemérmes, mint a haj­dani idõkben, a képernyõn megjelenhet a meztelenség, sõt idõnként olyan érzékeny problémák is nyilvánossá­got kapnak, mint az AIDS vagy a homoszexualitás.

A televízió tehát közvetlenebb kapcsolatban van a nézõ­közönséggel, de a kulturális mûsorok - ellentétben a de Gaulle alatti évek mûsorpolitikájával - messze le­maradnak a könnyû szórakozást ígérõ mûsorok mö­gött.

A francia televíziót ma már nem tartják ugyan pó­rázon, de még mindig hiányzik a szükséges profizmus és a hagyományos háttér; az új munkatársak képzése és kiválasztása véletlenszerûen történik, a vezetõ pozí­ciókban ülõ szakemberekbõl és producerekbõl pedig hiányzik a franciákra a mûvészetekben és az iparban oly jellemzõ hivatástudat és elkötelezettség.

Az utóbbi évek ígéretes fejleménye az 1990-ben beindított több­nyelvû Sept csatorna, amelyet a német és a francia kor­mány támogatott. A Sept kizárólag kulturális prog­ramokat sugároz és közszolgálati televíziónak járó tá­mogatást kap. Mindenesetre ironikus, hogy az oly­annyira lebecsült államnak kellett közbelépnie annak érdekében, hogy a kereskedelmi televíziózás útvesztõi­bõl legalább á francia televízió egy darabkáját ki tudja szabadítani.

A rádióban kissé más a helyzet. A fõbb állami tulaj­donú rádióállomásokkal párhuzamosan már évtize­dek óta olyan kereskedelmi adók is - Europe 1, Radio Monte Carlo és Radio Luxembourg - sugároznak adást, amelyek az országhatáron kívül mûködnek, és nem részei az állami monopóliumnak.

Ma mintegy 800 kisebb rádióadó mûködik az ország területén; ezeket a legtöbb esetben a városi önkormányzatok vagy más helyi, saját költségvetésû intézmények mûködtetik.

A kormányzat természetesen megtalálta a kiskapukat az ellenõrzés­hez: a részvénytársaságok révén felvásárolta a rádió­állomások részvényeit, de ma már ezek legtöbbje is magánkézbe került, az állami rádióhálózatot pedig a televízióhoz hasonlóan liberalizálták. Idõközben a he­lyi rádióadók is megkapták a szükséges mûködési en­gedélyt, és ma mintegy 800 kisebb rádióadó mûködik az ország területén; ezeket a legtöbb esetben a városi önkormányzatok vagy más helyi, saját költségvetésû intézmények mûködtetik (a kereskedelmi rádiózás itt nem megengedett).

A rádiómûsorok valamivel színvo­nalasabbak a televíziónál, a nagyobb rádióállomások, például az Europe 1 kiváló hírmûsorokat és komen­tárokat sugároz, míg a két állami tulajdonú rádióállo­más gazdag komolyzenei programokat kínál.

(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)