Jóllehet a televízió nem önálló mûvészeti ág, a kultúra és az információ terjesztésében kulcszerepet játszik. Franciaországban ennek ellenére nem a legmegfelelõbb módon teljesíti ezt a feladatát.
A televízió évtizedeken át állami ellenõrzés mellett mûködött, a meghunyászkodó és belsõ cenzúrát elszenvedõ mûsorok nem vonzották a tehetségeket, és a színvonalas programokhoz elengedhetetlen feltételek sem voltak adottak.
Az állami monopólium mára megszûnt, egyes csatornák magántulajdonba kerültek, minek következtében a télé napjainkban szabadabb és merészebb hangvételû is. Ezzel egyidejûleg a mûsor lesüllyedt a középszerûség szintjére; a reklám érdekében ugyanis a csatornák mindent elkövetnek a díjszabás alacsony szinten tartásáért, és ez csak a legalacsonyabb közízlésnek megfelelõ programok bemutatását teszi lehetõvé.
A háború utáni televízió az Információs Minisztérium vagy éppen egyenesen a miniszterelnök hatáskörébe tartozott. A Negyedik Köztársaság éveiben a kormányellenes hírek bemondását általában nem engedélyezték. De Gaulle elnöksége alatt tovább romlott a helyzet, ekkor ugyanis rendszerhû személyek kerültek a tévécsatornák vezetõ pozícióiba.
Akkoriban a gazdasági és politikai kérdésekkel foglalkozó mûsorokkal kapcsolatban elõzetesen egyeztetni kellett az illetékes minisztériumokkal, és a hírmûsorokban a kormányzatról csak pozitívumok hangozhattak el. El kell azonban ismerni, hogy Malraux-nak köszönhetõen a kulturális programok aránya jelentõsen megnõtt, többórás mûvészeti és történelmi mûsorokat mutattak be.
A meglehetõsen gondolatszegény televízió a jellegzetes francia didaktikus módszert követte; a kereskedelmi csatornákkal folytatott verseny hiányában a nézõközönség legnagyobb részére jellemzõ sekélyes ízlésnek nem kellett engedményeket tennie, és amerikai „limonádé” alig-alig került a képernyõre.
A liberális és baloldali rendezõknek és a technikai szakembereknek azonban határozottan elegük lett ebbõl az irányvonalból. A helyzettel való szembenállásuk az 1968 májusi események során került felszínre; a televíziósok puccsot hajtottak végre, és néhány napon át azt mutattak be a képernyõn, amit akartak. A kormány azonban visszavágott: hatvannál is több rádióst és tévést bocsátottak el állásából.
Ezzel együtt azonban a szükséges konzekvenciákat is levonta: Pompidou és Giscard elnöksége alatt többször megpróbálták a televíziót liberalizálni, az állami monopólium megszüntetésére azonban nem került sor. Az élõ vitamûsorokba ellenzéki, sõt kommunista vezetõk is meghívást kaptak; megszûnt a minisztériumok közvetlen beleszólásának gyakorlata; a televíziós nagyvállalatot Giscard három különálló televíziós hálózatra osztotta fel, amelyek továbbra is az állam tulajdonában maradtak, de versenyhelyzetbe kerültek egymással, költségvetésük nagy része pedig a reklámokból került ki.
Mitterrand egy lépéssel továbbment: létrejött a televíziós egyensúlyt és objektivitást ellenõrzõ és biztosító Fõfelügyelet. A programok ezt követõen érdekesebbek lettek, a televízió egyre több dolognak járt utána, nyitottabb volt a kisebbségi problémákra, és a vezetõségének tagjai között már nemcsak kormánypártiak foglaltak helyet.
Belsõ szerkezete egyre inkább a német Proporz rendszerhez kezdett hasonlítani: a vezetõ tévés pozíciókból minden parlamenti párt arányosan részesedett. Mitterrand két magánkereskedelmi csatorna alapításához is hozzájárult (és ebben a kétes olasz mintát követte), megszegve ezzel a szocialisták korábbi ígéretét, azaz hogy a monopólium megszüntetése nem jár majd együtt a program minõségének csökkentésével, sem a nagyvállakozásoknak való kiszolgáltatottsággal. Miniszterelnöki beiktatása után Chirac még ennél is továbbment, ekkor került sor a legfõbb állami tévétársaság, a TF1 privatizációjára, amelynek vásárlói között ott volt például a brit sajtómágnás, Robert Maxwell is.
Jelenleg hét francia televíziós társaság létezik, közülük négy állami, három pedig magánkézben van. Az elsõsorban játékfilmeket és sporteseményeket sugárzó tévécsatornának kb. 3 millió elõfizetõje van, és mûködik egy állami tulajdonban lévõ, helyi adókat sugárzó hálózat is. A nézettségi szám tekintetében a TF1 vezeti a listát, messze megelõzve a jelenleg is állami tulajdonban lévõ Antenne 2-t, amely komolyabb programokat kínál.
Anyagi támogatás hiányában a saját produkciók gyártása valamennyi társaságnál szinte teljesen hiányzik, és a nézõknek be kell érniük az olcsó, fõleg amerikai szappanoperákkal.
Ennek oka abban keresendõ, hogy a televíziós társaságokhoz a reklámokból és elõfizetési díjakból befolyó bevétel az igazán jó mûsorra nem elegendõ. A saját gyártású tévéjátékok - ha egyáltalában vannak - általában nem túl jó színvonalúak.
A politikai és irodalmi vitamûsorok viszont valóban tág teret nyújtanak a szenvedélyes francia vitastílus kibontakozásának; ritkán láthatunk azonban a jelen problémáit feltáró dokumentumfilmeket. A televízió ma már korántsem olyan álszemérmes, mint a hajdani idõkben, a képernyõn megjelenhet a meztelenség, sõt idõnként olyan érzékeny problémák is nyilvánosságot kapnak, mint az AIDS vagy a homoszexualitás.
A televízió tehát közvetlenebb kapcsolatban van a nézõközönséggel, de a kulturális mûsorok - ellentétben a de Gaulle alatti évek mûsorpolitikájával - messze lemaradnak a könnyû szórakozást ígérõ mûsorok mögött.
A francia televíziót ma már nem tartják ugyan pórázon, de még mindig hiányzik a szükséges profizmus és a hagyományos háttér; az új munkatársak képzése és kiválasztása véletlenszerûen történik, a vezetõ pozíciókban ülõ szakemberekbõl és producerekbõl pedig hiányzik a franciákra a mûvészetekben és az iparban oly jellemzõ hivatástudat és elkötelezettség.
Az utóbbi évek ígéretes fejleménye az 1990-ben beindított többnyelvû Sept csatorna, amelyet a német és a francia kormány támogatott. A Sept kizárólag kulturális programokat sugároz és közszolgálati televíziónak járó támogatást kap. Mindenesetre ironikus, hogy az olyannyira lebecsült államnak kellett közbelépnie annak érdekében, hogy a kereskedelmi televíziózás útvesztõibõl legalább á francia televízió egy darabkáját ki tudja szabadítani.
A rádióban kissé más a helyzet. A fõbb állami tulajdonú rádióállomásokkal párhuzamosan már évtizedek óta olyan kereskedelmi adók is - Europe 1, Radio Monte Carlo és Radio Luxembourg - sugároznak adást, amelyek az országhatáron kívül mûködnek, és nem részei az állami monopóliumnak.
Ma mintegy 800 kisebb rádióadó mûködik az ország területén; ezeket a legtöbb esetben a városi önkormányzatok vagy más helyi, saját költségvetésû intézmények mûködtetik.
A kormányzat természetesen megtalálta a kiskapukat az ellenõrzéshez: a részvénytársaságok révén felvásárolta a rádióállomások részvényeit, de ma már ezek legtöbbje is magánkézbe került, az állami rádióhálózatot pedig a televízióhoz hasonlóan liberalizálták. Idõközben a helyi rádióadók is megkapták a szükséges mûködési engedélyt, és ma mintegy 800 kisebb rádióadó mûködik az ország területén; ezeket a legtöbb esetben a városi önkormányzatok vagy más helyi, saját költségvetésû intézmények mûködtetik (a kereskedelmi rádiózás itt nem megengedett).
A rádiómûsorok valamivel színvonalasabbak a televíziónál, a nagyobb rádióállomások, például az Europe 1 kiváló hírmûsorokat és komentárokat sugároz, míg a két állami tulajdonú rádióállomás gazdag komolyzenei programokat kínál.
(Bárdosi-Karakai: A francia nyelv lexikona)